Gesztenyefesztivál volt a bölcsiben,

mármint ez már pár hetes történet, mint mindenkinek feltűnt, nem bírok gyakran írni, nem véletlen, hogy a blogvembert se vállaltam be, nodeszóval gesztenyefesztivál volt, aminek az a lényege, hogy a szülőket bevonják a bölcsődei mindennapokba, mellesleg a kölkök akadálypályákon mennek végig, kapnak érte gesztenyét, aztán elmennek a gesztenyeboltba (ami civilben a dolgozói étkező), és vesznek játékot belőle. A játékot pedig persze mi, szülők szolgáltatjuk, régi, megunt játékokat lehetett bevinni, hogy ilyen nyakatekert módon cseréljenek gazdát a kócos pónik, a kissé karcos kisautók és alacsony presztízsű nyunyók*. 

Azért mesélem ezt el, mert mikor szóltak nekünk a fesztiválról és a régi játékok felajánlásáról a bölcsis nénik, akkor jöttünk rá Zebulonnal, hogy Lujzának nincsenek játékai!

Na jó, ez így költő (lánya)i túlzás, de tényleg nem tudtunk otthon összekaparni három értelmes kacatot játékot, amit önmagunk beégetése nélkül oda tudtunk volna vinni. Úgyhogy szégyenszemre elballagtunk a legközelebbi tedi-pepco-kik Bermuda-háromszögbe, és vettünk néhány új játékot. Otthon akkurátusan kicsomagoltuk, néhányszor földhöz vágtuk (utóbbi nem igaz), és úgy vittük be. Lujza kissé zavartan leste, hogy most akkor az a póni miért nem lehet az övé (miért van, hogy minden póni gusztustalan színekben pompázik?), de mielőtt megsajnálnátok a gyermeket, gyorsan közbevetem: sokkal jobban járt. 

A marokszámra begyűjtött gesztenyékért cserébe ugyanis kettő nagyon menő kirakót választott (a mi elég erőteljes szuggesztiónk** hatására), mert amúgy elég siralmas volt a felhozatal, plusz Lujza ugye már a legnagyobbak között van, szóval neki egy csörgő igazán dedós játék lenne, a könyvek sem voltak a legjobbak, az általunk felkínált póninak nyoma sem volt már - rikító sörénye minden bizonnyal hamar felkeltette valamelyik élelmes bölcsis figyelmét -, de szerencsére Zebulon vigyázó szemeit a plüssös kosárra vetette, a sok idétlen, torzonborz alak között pedig ott figyelt egy - dobpergés - plüss harkály. (Ilyen, farönk nélkül.) Kifizettük a szükséges 10 gesztenyét (már akciós volt, közel jártunk a záráshoz), és Lujza egyből magához ölelte a jószágot. 

Azóta is vele alszik, cipeli mindenhová, hamar el is nevezte (kreatív módon az egyik új bölcsis társa - "anya, ő a barátnőm!" - után szabadon). 

És hogy a harkály (és két puzzle) ne árválkodjon a polcon, Zebulon rávetette magát a temura, azóta özönlenek a készségfejlesztők, társasjátékok, mágneses kirakók, mesekönyvek, szerepjáték-kellékek, műanyag kígyók***. Zebu kicsit talán túl is tolta, mármint túl hamar vett elő egy-egy új játékot (kb. minden nap, szerintem elég lett volna minden héten, tovább ki is tartott volna az újdonság), de úgy volt vele, hogy most gyerek, hadd játsszon. Vagyis hadd játsszunk.       

* én ezt a kifejezést továbbra sem bírom röhögés nélkül kimondani/leírni - ennyit arról, hogy felelősségteljes felnőtt ember vagyok

** itt menőzök a szókincsemmel, erre 38 évesen nem tudom leírni, hogy szuggesztió... Kajak rá kellett gugliznom, a szóban lévő t betű létezéséről nem tudtam. 

*** igen, kettő kígyót (nevük: Sziszi és Szuszi) és egy csomag műrovart is kapott, utóbbiakkal tartott zenebölcsit, elrendezte őket körben és énekeltek, tegnap meg fociztak, a szöcske volt a kapus... 

Pickwick nr8: Wie heb je voor het laatst een kaart gestuurd?

Magyarul: Kinek küldtél utoljára képeslapot?

Pontosan nem emlékszem, szerintem még nagypapámban valamilyen utazásról, mert szokásom volt ilyenkor képestlapot küldeni neki. De ez jó régen lehetett. 

A másik ötlet, hogy karácsonyi üdvözlőlapot küldtem,. Az utóbbi években ezt a szokásomat elhanyagoltam, ámde régen már nyár végén (!) elkezdtem inspirálódni a neten, ősszel az alapanyagokat szereztem be, listát írtam az üdvözlendőkről, majd legközelebb úgy december 20-a magasságában észbe kaptam, hogy sehogy se állok, gyorsan idegállapotban legyártottam a diy lapokat, postáztam, két ünnep között meg is kapták. 

Íme két remek minőségű ezer éves fénykép 2013-ból és talán 2014-ből. A második kihajtható volt, hajtás mögött lapult egy idézet, meg persze a jókívánság. 

Idén nem lesz képeslapgyár, de mivel a kézzel-lábbal festők megörvendeztettek minket annak a lehetőségével, hogy vehetünk tőlük képeslapot (Zebulon EV, ezért egyszerűn bedobták a postaládába, mi meg olyan becsületesek vagyunk, hogy ugyan nem kértük, de mégis úgy éreztük, illik kifizetni, így Zebu elutalta a beárazott összeget - legalább jó ügyet támogattunk, még ha ilyen passzív-agresszív módon is csikarták ki belőlünk), szóval képeslapunk van, és poénból majd küldünk párat terveim szerint a következőknek: 

- d-i nagynénim

- s-i nagynénim

- anyum nagynénje 

- c-i rokonok (2-3 háztartás)

- Alvin és neje (párbarát)

- Gyermekpszichiáter és gyermekpszichológus házaspárbarátunk 

A többieknek, akiknek hagyományosan küldtem volt képeslapot (Sminkes, Ellen, Gucci - mind gyerekkori barátok), már (még) nem tudom a címét, mivel nem a szüleikkel élnek. Mondjuk mind a hármat ki tudnám deríteni, ha nagyon akarnám... Majd meglátom, december hónap elején milyen kedvem lesz, aztán lehet nekik is küldök.

Ez az állat semmiből sem tanul!

 Avagy Kórász a szárítógépben héderezik...

Tegnap meg váratlan és bosszantó zsizsik-hadműveletbe cseppentem bele, mikor Lujzának főztem volna tejbegrízt, de helyette ecetet kellett ragadnom.... Egy éve is volt hasonló, a vicc, hogy kb. a zárt üvegen belül voltak  a zsizsikek. Volt egy műanyag doboz, amit úgy, ahogy volt, kidobtam (félig tele zabpehellyel), mert nem volt kedvem vele vesződni. A szép "légmentesen" záródó üvegedényeimet leforráztam, eceteztem, megint forráztam, mosogatószereztem. Undi volt. És rengeteg megbontott cuccost dobtam ki, nem mertem kísérletezni. (Porcukor, aszalt szilva, holland kakaópor, kókuszreszelék, nem is sorolom tovább...) 

Most az érintett kamrapolc kissé üres, ámde rendezett és átható ecetszagú. 

Most tudtam meg, hogy a céges angolórán

én az advanced csoportban vagyok, ami, ismerve a csapnivaló nyelvtanomat egészen vicces. Mondjuk az tény, hogy kissé agresszív módon kézzel-lábbal, de elmondom, amit akarok. Meg amikor Az USA-ban éltünk Zebulonnal,* ott is mondták Zebu amerikai kollégái, hogy tök jól beszélek angolul, de azt senki se veszi észre, hogy az általam használt angol szavak nagy részének latin eredetű verziója a magyarban is megvan. Így baromi szofisztikáltnak tűnök, pedig csak sok szakszöveget olvasok (magyarul!).

*csupán 10 napos kiküldetése volt, amire elkísérhettem, de így szoktunk viccelődve utalni a kis kontinensváltós kalandunkkal. 

Arra emlékeztek-e, mikor arról írtam, hogy

milyen jó találmány a szárítógép?

No, a minap Zebu hangos "KÓRÁSZ!!!" kiáltással tépte fel a szárítógép ajtaját. Szerencsére épp csak elindította és rutinból belenézett. Arra nem számított, hogy a macska belülről néz vissza rá... 

Kórász jól van, minket jobban megviselt a dolog. 

Mindig ellenőrizzétek a mosógépet, szárítógépet indítás előtt! 

Tegnap voltunk kéziladba meccsen,

az egy dolog, hogy Lujza élete első kézimeccse volt, de az enyém is. NB2, de azért elég jó volt a hangulat, dobok, sípok, bekiabálás, még a vendégszurkolók is hőzöngtek (szerencsére messze tőlünk). 

Lujza élvezte nagyon, de mikor meséltem neki, hogy Kolléga úr is kézilabdázott, sőt, kislányoknak volt edzője is, és ő is járhat majd kéziedzésre, ha szeretne, akkor közölte, hogy rendben, de ő táncos lesz. Sóhaj. Azért azt mondta, jöhetünk máskor is meccsre.

(Legközelebb jégkorong vagy röplabda következik, de elkerülhetetlen, hogy kinézzek valamilyen táncos nyílt napot.) 

Az elég egyértemű(nek tűnik),

hogy a közvetlen környezetünknek, a hozzánk közel álló embereknek hatása van az életünkre, döntéseinkre, személyiségünkre. Hogy most ott vagyok ahol, az a hivatásom, ami, úgy gondolkodom ahogyan és olyan értékrendet követek, amilyet, abban a szüleim, rokonaim, barátaim, tanáraim kisebb vagy nagyobb hatással voltak így vagy úgy.

Az kevésbé magától értetődő, hogy egy-egy random találkozás vagy egy-egy, személyesen nem is ismert egyén hogyan képes sorsformaló hatást tenni egy másikra - vagy nem ilyen radikálisan, de azért később valami apróságban ott lenni a másik értékrendjében, gondolataiban.

A konkrét szakmaválasztásomra a legszűkebb környezetemnek kevésbé volt hatása (anyum előbb az orvosi, majd a jogi pályát erőltette volna - no comment), abban azonban biztosan volt befolyásuk, hogy a világ legtermészetesebb dolga volt számomra, hogy majd egyetemre megyek. Csórók voltunk, de ez nem volt kérdés. Valahogyan Egy budapesti képzést is kinyögtünk volna (olcsó kolival, diákmunkával, csütörtökig beosztott hazai étellel), de azért sokat könnyített, hogy Nyakasfalva Elefántcsonttornya elérhető volt.

A szakválasztásban a “közeli” körből a történelemtanárom befolyásolt leginkább. Már akkor adott egy olyan szemléletet, ami később jól  jött az egyetemen - és jegyzetelni is megtanított.

Arra a véletlen találkozásra is emlékszem, mikor gimibe sietve útbaigazítást kért tőlem egy középkorú férfi. Egy darabon együtt mentünk, beszélgettünk. Hogy nem lettem pszichológus, abban nagy köze van annak, amit akkor mondott nekem saját szakmájáról, s arról, kinek szabadna lélekbúvárnak állnia, s kinek nem. (Persze azért első helyen jelöltem be a pszichológiát, mert lassú felfogású vagyok.)

Nehéz is ennyi év távlatából megmondani, ki volt az első vagy ki volt a legnagyobb hatású. Az viszont bizonyos, hogy még van egy kiemelt alak, aki pionírként ültette a fejembe az emberek (na jó, inkább emberi csoportok) iránti érdeklődést és kíváncsiságot. Emlékszem, mikor még félig kislányként szájtátva ültem a tv előtt, s hallgattam azt a furcsa idegent, aki lelkesen magyarázott az emberi viselkedésről. Ez volt Philip Zimbardo. (Nocsak, egy másik pszichológus!) 

Sokan kritizálták őt (főleg korai kísérletei miatt), de tagadhatatlan, hogy generációk érdeklődését keltette fel egy tudományterület iránt - így az enyémet is. El is kezdtem olvasni sokat (egyetemi pszichológia könyveket például.) Aztán nem lettem pszichológus  a felvételi ponthatárokban megmutatkozó sors, az engem másfelé terelő töritanár, a főutcán végigkalauzolt majdnem kolléga és meg ezer más hatás következtében. 

De azért mégis ott vagyok, ahol, egészen közel ahhoz a tűzhöz, amit Zimbardo prof gyújtott.

Szóval, köszi Zimbardo, hogy sínre tettél, és sajnálom, hogy bár az utóbbi időben sokat jártál Magyarországon, egyszer sem tudtalak élőben meghallgatni, s most már nem is foglak. Azért 91 év alatt biztosan nagyon sok emberhez eljutott a mondanivalód arról, hogy merjünk hősök lenni.  

Ez meg véletlenszerűen találta rész az említett műsorból:

Zebulon társasjáték ajánlókat néz u2bon,

mert annyira felbátorodtunk Lujza napokban megmutatkozó érdeklődése és “teljesítménye” miatt, ami a dominózás, kirakózás és más játéktevékenységekben mutatkozott meg, hogy úgy vagyunk vele, növeljük a tétet. Mindig a fülemben cseng a “fejlesztő” prof válasza, amikor az kérdeztem, xy játékot nem lenne-e korai még megvásárolni, hogy 1) nem, 2) ha lenne nagytesó, ez a kérdés fel se merülne. 

A nap fejleménye amúgy az, hogy míg Lujza anyumnál chillezett (habzsi-dőzsi-zizi-muffin), addig mi vettünk Zebunak kettő darab pulóvert és egy darab pólót. Nyakasfalva legnagyobb plázája dugig volt emberekkel, de dugig. Nem tudom, ez egy átlagos vasárnap délután volt-, vagy más is felült a közeleg a karácsony vonatra, vagy csak bejött a hideg, mindenkinek új kabát és csizma kell. Mindegy, undorítóan sokan voltak. Zebuval viszont így is ((vagyis: így pláne) kezén fogva mászkáltunk, amire viszonylag ritkán kerül sor. Legalább ennyi jó volt az egész folyamatban. (Nem, Zebu se szeret vásárolni)

Jövő hét kemény lesz, kétszer is okosnak kell tűnnöm, ahhhhh, minek vállalok el minden feladatot? Legalább a ppt kész nagyjából. 

Van egy fél tábla milka a hűtőben,

de mivel már Lujza is tud a csokoládé létezéséről és arról, milyen finom, illetve azt is tudja, hogy ott van az a fél tábla a hűtőben, így muszáj volt más édesség után néznem. Ám nem volt itthon semmi. S E M M I.  Kénytelen voltam hát sütni egy zabcsókot, amúgy is az eszemben van már egy ideje, mert klasszikus karácsonyi süti (ehhh, ugyebár). Nemsoká kihűl, lehet zabbantani.  

Egyéb színes hírek: Lujza átaludta az éjszakát, mikor átjött a szobába, reflexből néztem az órát, és hat óra egy perc volt (ezek szerint a házi svájci óránknak egy percbe telt lecibálnia magáról a hálózsákot). Azért picit összebújtunk nála kettesben és a hálószobában az apjával együtt is. 

Bölcsis néni tegnap mondta, hogy piros ruhás nap lesz, majd értesít, pontosan mikor, mi Zebulonnal meg akkora gyökerek vagyunk, hogy elkezdtünk Lujzának szép piros ruhákat nézegetni a neten, nehogy már beégessük, hogy nincs neki, bár nem vágtam, a kisfiúknak miért lenne teljes piros szettje, de ma leesett nekünk, persze nem magunktól, hanem bölcsis néni segítségével, mármint, hogy mondta, hogy majd 5-én jön a piros ruhás, hogy itten nem (feltétlen) a gyereknek kell majd piros ruhában lennie, hanem a piros ruhás az egy ember. A MIKULÁS, basszus! Annyira gáz, mert fejben én már a karácsonyi lakásdekort és az adventi kalendárium apró kis meglepetéseit tervezgetem, meg felszisszenek, akárhányszor csoki-Rudolf halmokat látok a boltokban, de ez totál nem esett le. Attól még lehet azt a cuki kis piros ruhát megveszem Lujzának csak úgy. :)

Csak takonykór lesz ez,

de ha már úgyis elmentem a mammográfia beutalóért, akkor már meg is vizsgált a doki. 

A Felktor hatóanyagának milyen íze lehet, amit ilyen okádék ízesítővel kell elfedni? 

Zebulon kissé Temu függő lett,

mentségére legyen, hogy Lujzanak néz fejlesztő játékokat, meg kis szórakoztató bigyukat. Ma például világítós karkötő került elő, azzal mókáztunk a sötétben, Lujza négy végtagjára került egy-egy karika és rohangált a sötét folyosón, meg zebuval mi is hajigáltuk a kis foszforeszkáló izéket. Aztán, mivel mindig mindent meg kell számlálni, Lujza a négy karkötőt is számolgatta, Zebu meg nem bírta magában tartani a matematikust és kivonás feladatokkal szórakoztatta a lányunkat, aki minden feladványt egy “még egyet!” felkiáltással nyugtázott. 

Pierre és Ben ügyesen elhozták Lujzát a bölcsiből (ha bárkiben felmerült volna az ellenkezője). 

Nekem meg leszakad a fejem, folyik az orrom és kezd fájni a torkom is. Jövő héten csak kettő fontos szerelmesem lesz, sebaj. Húzok is pihenni. 

Épp a Toronyban vagyok,

dolgozni kellene, de nincs kedvem, pedig lenne mit. 

Inkább megrendelem Lujzának az új poharát, mert a hiper-szuper-modern-menő szívószálas verzióval befürödtem, vagyis a kis hölgy nem szereti és a cicás poharát sírja vissza (szerencsére nem szó szerint). 

Ja, meg hívni kellene a háziorvost beutalóért. Jó lenne, ha kicsöngne. Nem, az nem elég! Jó lenne, ha felvennék! :) 

Kipróbáltam a nagy nemzeti (n)konferenciálédán kapott libafoszöld színű kulacsom, a reggeli kávét abba öntöttem át, de egyrészt kihűlt (szóval nem hőtartós), másrészt erőteljesen fém ízű lett. De legalább jól zár, annak is örüljünk, ha alapfunkciót jól ellát valami. 

Néhány gyerek (mármint igazi gyerek, nem felnőtt-gyerek, aka egyetemista) a Torony előtti téren daj-dajozik már egy órája, tegnap is így volt, kicsit most már zavar (minden "anyaaaaaa" üvöltésre önkéntelenül összerezzenek). 

Lujzának tegnap vettünk téli cipőt, szép szürkét, mert továbbra is próbáljuk messzire kerülni a rózsaszínt (ma pont halvány rózsaszín harisnya és póló került a kék ruhája alá, mert azért nem a gendersemlegesség a cél, csak behányok a habos-babos tetőtöl-talpig rózsaszíntől)  

Ma jön velünk Pierre átvenni Lujzát a bölcsiből, mert holnap egyedül teszi majd ugyanezt. Betanítjuk, bár a supervisor (gyk: Lujza) úgyis ott lesz, ha a gyakornokok (gyk: Pierre és Ben) bénáznának, vagy nem tudnák, mit után mit kell tenni. Meg bemutatjuk a kisgyermeknevelőknek is Pierre-t, amúgy is ő az egyik hivatalosként  megjelölt rokon (mármint aki hivatalosan hazaviheti a gyermeköt). 

Na, tiplizek vissza dolgozni, ami azt jelenti, hogy megnyitok egy másik ablakot a böngészőben. 

Nekem jó sok nyuszim van!

jelentette ki Lujza az imént, hiszen dominózik az apjával. Nekem meg fáj a fejem és nagyon fáradt vagyok, mint az utóbbi hetekben folyamatosan. Persze mammográfiára megint nem kértem beutalót. Majd holnap. Ahhhh. 

Ma a toronyból dolgoztam, végre fűtenek, így meg túl meleg van, nekem sose jó semmi, igaz?  

Svájci óra ma is bejelzett pontban hatkor,

de fél hétig még beszélgettünk. (Amúgy borzasztó hajnal volt, Lujza kb. óránként felébredt, volt, hogy sírdogált is álmában.)

Kalács-reggeli után, amíg felmostam, Zebu megtanította Lujzának a dominó szabályát és utána egy órán keresztül (!) játszottak, a végén én is beszálltam. Annak idején nagy társasjátékosok voltunk Zebuval, szóval jó látni, hogy a társasozás alapjait (szabálykövetés, várakozás) sikerült lerakni.

Délelőtt még egy rettenetesen érdekes kötelező programom volt: a maradék céges ruhapénz levásárlása. Más biztosan örülne neki, hogy ez volt a vasárnap legnagyobb problémája (én is örülök neki, hogy ez volt a legnagyobb bajom), de pain is my ass a vásárlás in gerenal,  főleg, hogy leginkább egy farmerre volt szükségem, ám nadrágot venni az egyik legrosszabb (annál csak a melltartóvásárlás borzasztóbb). Szóval míg Zebu és Lujza a “nagyjáccin” szórakoztak, addig én bevetettem magam a “mozgólépcsős boltba”, és olyan fel óra alatt abszolváltam a megfelelő összeg elköltését, plusz vettem még egy “biztonsági” 1700 forintos szimpla fekete pólót, nehogy párszáz forinton rugózzanak.

Aztán egy csöpögős, messziről anya ölébe rohanós családi reunited volt a DM-ben, így nézelődésre nem jutott idő, pedig már hangolódnék a karácsonyra, mert hipp-hopp eltelik ez a két hónap (1,5 inkább) és az adventre is elő kellene készülni.

Ebéd után bealudtam Lujzával, aztán mikor magamhoz tértem, megnéztem egy heartstopper részt az új évadból.

Most meg már délután van, itt van Pierre és Ben, előbbi épp fényképes élménybeszámolót tart a múltkori kirándulásukról (kettő darab fénykép segítségével), előtte meg Lujza Bennel is dominózott (amíg Pierre segített fugát javítani a padlón), én meg próbálok láthatatlanná válni, bár Lujza az utóbbi hetekben (pár hónapban)  egyre kevésbé matrica már.

(És mivel telóról továbbra is béna a blogger, így most tudom csak élesíteni a bejegyzést.)

Kelhetünk már végre?

- kérdezte Lujza panaszosan 6.15-kor, mivel ő nem egy szundizós típus, de így is örülhettem, hogy ugyanezt a kérdést nem 5.15-kor tette fel. (Az óraátállítás előtt rendre ötkor ébredt, réveteg kérésemre hatig szófogadóan bizsergette a hajam, majd pontban hatkor, mint akinek beépített svájci órája van, rákérdezett, hogy reggel van-e már végre, s mivel ismeri már az órán, ha az hatot mutat, s persze leellenőrizte, így csak addig lehet húzni az alvást az ágyban fetrengést, aztán nincs kibúvó, vagyis van: kibúvó a paplan alól.)

Azért ilyenkor mindig átvonulunk a hálószobába Zebulonhoz, út közben a folyosón megsimogatjuk Kórászt, aki a reggeli őrséget egy pillanatra feladja, hogy üdvözöljön minket, aztán rohan vissza a macskatoronyba a teraszajtóhoz lesni a madarakat. Mi meg még azért bebújunk Zebu mellé, de csak hogy felébresszük - ma is így volt. 

Miután Lujza mindenkit meggyőz róla, hogy öltözni kell, mert üres a pocakja, fel is öltözünk, irány a konyha: ma magyaros vajkrémes és sima vajas kenyér volt a reggeli paradicsommal. Lujzával mi mindig vizet iszunk, Zebu szörpöt (mert csak így hajlandó folyadékot bevinni a szervezetébe, és a cukor az édesítőszer is jobb, mint a kiszáradás). 

Reggeli után van egy kis "holt idő", mikor felváltva játszunk Lujzával, míg a másik intézi a konyhát és önmagát (összepakolás, mosogatás, pisi-kaki-fogmosás és hasonló fennkölt dolgokra kell gondolni), majd ma indultunk a "Teszkóboltba", mert a Spárban köpedék a hústermék, nekünk meg minőségi kolbász kellett a paprikás krumplihoz. Lujza profin vásárol, mi meg igyekszünk rövidre fogni, mindig írunk listát. Most is így tettünk, gyorsak is voltunk. 

Otthon hamar elkészült a brokkoli krémleves és a kolbászos-virslis paprikás krumpli. A főzés általában úgy megy, hogy Lujza valamelyik játékát kiköltöztetjük a "kisnappaliba" (papíron amerikai konyhás nappali, de mi ilyen vendégfogadó-előszoba-szerűségnek használjuk: van egy kanapé, két fotel meg egy kis asztal, de van egy "normális" nappalink is), így ma is, amíg Lujza épített a mágneses építőből, addig Zebulonnal váltva készítettük elő a hozzávalókat, kavartuk az ételt és dicsérgettük a lányunk, hogy milyen ügyes - amúgy elképesztő, miket művel: van egy kis reklámfüzete a mágneses játékának, s kép alapján megépíti a dolgokat. Ma is, mikor munka közben volt, kérdezte tőle, Zebu, hogy amit épít, annak hány oldala van, erre Lujza, mintha az apja gyengeelméjű lenne, rávágta, hogy "öt oldala van, apaaaa", és tényleg egy ötszöget rakott éppen össze. 

Miután az étel elkészült, kimentünk az udvarra. Míg Zebu és Lujza összeszedték a leveletek (a kicsi fáink meglepő mennyiségű levelet képesek termelni), addig én kiporszívóztam a kocsit. Aztán Zebu még áttörölte belül, amit kellett, hogy szép legyen vállalható legyen a jövő heti gumicserére. Még egy kis homokozás és rollerezés is belefért ebéd előtt a szép napsütésben. 

Az ebéd jó lett, vicces, hogy mennyire most érettünk meg bizonyos ételek értékelésére, megbecsülésére, így a paprikás krumpliéra is. Évekig eszünkbe se jutott főzni, de tényleg, vagy tíz évig maximum a szülői házban hétvégén ettünk (de ott meg általában "ünnepibb" eledellel vártak minket), szóval most nagyon élvezzük azt, amit gyerekkorunkban ha nem is fintorogva, de azért kissé semlegesen fogyasztottunk. Lujza mondjuk fintorog, de kicsit a kolbász miatt csípős lett, neki meg még erősebb az ízérzéke (olvastam, hogy a gyerekkori íz-emlékek azért olyan utánozhatatlanok, mert akkor több az ízlelőbimbónk), meg előtte a brokkoli levesből szép adagot betermelt - mert volt benne "golyó", azaz levesgyöngy. Még egy szeletke joghurtos-meggyes süti is esett a tányérjára, a jóllakottságát jelezte, hogy azt sem ette meg teljesen. 

Most meg alszik, miután a kérésére készítettem neki "alvócsurit", mert mint kiderült, a bölcsiben szoktak neki csinálni azért, hogy ne pöndörgesse a haját: túl sok haja hullt így ki. De van is látszatja, mert szépen nő már a bal oldalán is a haja, nem olyan vészesen aszimmetrikus. (Jobb keze hüvelykujját szopizza, ballal pöndört, szerencsére már csak előbbi szokása maradt meg, az is nagyjából az alvásra korlátozódik.) 

Ha felébredt, megyünk anyósomékoz [sóhaj], köszöntjük Bátyot születésnapja alkalmából. Holnap délutánra meg Pierrék vannak beütemezve, délelőtt meg el kell költenem a maradék ruhapénzem. Blöah. 

Holnap szerintem nem írok ennyit. 

Néha úgy érzem, gyászolni sincs időm,

pedig maholnap aktualitása van, és van is kire emlékezni, de állandó pörgés van, és estére meg teljesen kipurcanok. 

És most elnézést mindenkitől, aki közeli hozzátartozót veszített el - vagy kerek évfordulója van egy szerette elvesztésének -, de a folyamat része, hogy kiírjam magamból a saját bánatom. Tehát. 

Jó sok évvel ezelőtt, olyan 2011 körül elpusztult Zebulonék egyik kutyusa, s a társa olyan elkeseredett vonyítást rendezett napokon keresztül, hogy Zebulon nagypapája elhatározta, csak kellene még egy kutya, hátha attól megnyugodna. Egyébként is mindig kettő kutyusok volt, valahogy így alakult, ez volt a megszokott. El is kísérte őt a teljes csapat a helyi ebtelepre (menhely, de hát tudjuk, mennyi pénzből gazdálkodnak). A helyszínen én nyilván kettő perc alatt sírni kezdtem, rosszul viselem az olyan helyzeteket, mikor kiszolgáltatott helyzetben lévőkkel találkozok (nem véletlen, hogy nem lettem szociális munkás: ott cselekedni kell, nem sírdogálni). Azért akkor a könnyeimen keresztül is észrevettem egy kutyát. Csak álltam a ketrece előtt, és azt éreztem, hogy én akarom ezt a bohókás, szőrös szörnyet. Nem tudom, hogy végül miért, de Zebu nagypapája őt választotta. Lehet neki is tetszett a termete, színe, barátságos viselkedése. Megtartottuk a menhelyes nevét: Fanni. 

Így került a fajtatiszta husky, Jenny mellé egy kócos korcs. Egyből jóban lettek - miután Jenny tisztázta, hogy ő a főnök, Fanni meg elfogadta ezt. 

Az emberekkel is jó kapcsolata lett. Anyósomat szerette persze a legjobban, hiszen alapvetően ő gondozta, de azért kimondatlanul az is benne volt a levegőben, hogy Fanni kicsi bizony az én kutyám. Mindenkit kedvelt, de hozzám eléggé húzott - s én is őhozzá. Kész vicc, hogy közös képünk alig készült. Imádtam fésülni (anyósomnak és nekem hagyta magát), jó volt vele sétálni az erdőben, jó érzés volt, ahogy a lábamhoz simult, még akkor is, ha Zebulon állandóan károgott, hogy tiszta szőr leszek. Volt bekészített téli és nyári "kutyázós mackóm" a fiúk szobájában (igen, ez olyan régen volt, hogy akkor még mind a szüleinkkel éltünk), azt kellett mindig felvennem, ha kimerészkedtünk az udvarra, mert alapos dögönyözés nélkül úgysem úsztam volna meg a kintlétet. 

(A képen épp szabályszegőként farmerben kutyáztam az akkor még fitt és fiatal Fannival. Látszik, milyen okos, értelmes, igaz?)

 

Zebulon ugyebár - ez régi olvasóknak valamennyire evidencia - az a típusú macskás ember, aki a kutyákat kifejezetten nem kedveli, mindig forgatta a szemét, mikor Fannival épp egymásra találtunk, aminek rend szerint rengeteg rám tapadt levedlett szőr, átható kutyaszag és két széles vigyor volt az eredménye. De még Zebulon is azt mondta, Fanni volt a legjobb kutya, akivel valaha találkozott. Szelíd volt, barátságos. Annyira, hogy simán belenyúlhattam a táljába, miközben evett (egyszer abszolút nem gondolkozva megtettem ezt, utólag esett le, hogy ez azért annyira nem volt okos dolog, de valami koszt vagy valamit szedtem ki, Fanni meg még csak rám se mordult, türelmesen megvárta, míg a már megkezdett ételében babráltam)

(Klasszikus Fanni-póz: felhívás has-simogatásra)

Idő közben Jennyi is elpusztult (ő leginkább Báty kutyusa volt), de ekkor Fanni is úgy reagál, mint egykor Jenny: panaszos sírással. Szóval megint jött új kutya, menhelyi, Lara névre hallgató. Lara is cuki, de sosem kedveltem annyira, mint Fannit, hiába egyik kedvenc fajtám vére (foxi) csörgedezik az ereiben. És már azóta is jó sok idő eltelt. 

Fanni öreg volt már, nem látott jól, megkoptak a fogai és megsüketült. A szelíd, barátságos természete viszont végig megmaradt. Lujzára is mindig annyira figyelt, olyan óvatosan vette ki kezéből a szertartásosan átnyújtott háztartási kekszet! (Az anyósoméktól való hazaindulás része - volt -, hogy kiszámoltak három darab kekszet: egyet Lujza elmajszolt a konyhában, kettőt meg kivitt a kutyáknak.)

(Mindig úrihölgy volt, sosem nyalta meg az arcom - ekkor sem)

(Pocakban Lujza, kezemnél Fannika.)

Az utóbbi hetekben látványosan beteg volt, csak feküdt a földön, nem evett, nem bírták becsalni a házikójába se. Zebulon, Pierre és Báty egymástól függetlenül háromszor "ordította le" anyósomékat, hogy miért nem hívnak már orvost, altassák már el, ne szenvedjen - végül anyóson intézkedett, Zebulon meg ment segíteni. Végül ő temette el a kert végében. 

Holnap lesz az első alkalom, hogy mikor megyünk, ő már nem lesz ott. És előre félek tőle, mert tudom, hogy sírni fogok. Pár hete vettünk egy zacskó kutyafogkefét (speciális rágcsa). Gáz lenne egy darabot a földbe rejteni, oda, ahol el van temetve? Tudom, butaság, de ne menjen már üres pocakkal az örök vadászmezőkre! 

Lujzának Zebulon mondta el, csak annyit, amennyit kell: Fanni kutya öreg volt már, elpusztult, nincs többé. Lujza bólintott, és mondott valami teljesen adekvát választ (ha jól emlékszem, azt mondta: "ó, de kár"), aztán ment tovább nevetgélve játszani, ahogy egy normális három éves.  

Új kutya nem lesz: Lara nem vonyít vigasztalanul. A körforgás leállt. Lara is öreg, s ha már ő se lesz, anyósomék nem fognak új kutyát befogadni. Olyan tökéletes kutyát úgysem találnának, mint Fanni volt.