hogy a közvetlen környezetünknek, a hozzánk közel álló embereknek hatása van az életünkre, döntéseinkre, személyiségünkre. Hogy most ott vagyok ahol, az a hivatásom, ami, úgy gondolkodom ahogyan és olyan értékrendet követek, amilyet, abban a szüleim, rokonaim, barátaim, tanáraim kisebb vagy nagyobb hatással voltak így vagy úgy.
Az kevésbé magától értetődő, hogy egy-egy random találkozás vagy egy-egy, személyesen nem is ismert egyén hogyan képes sorsformaló hatást tenni egy másikra - vagy nem ilyen radikálisan, de azért később valami apróságban ott lenni a másik értékrendjében, gondolataiban.
A konkrét szakmaválasztásomra a legszűkebb környezetemnek kevésbé volt hatása (anyum előbb az orvosi, majd a jogi pályát erőltette volna - no comment), abban azonban biztosan volt befolyásuk, hogy a világ legtermészetesebb dolga volt számomra, hogy majd egyetemre megyek. Csórók voltunk, de ez nem volt kérdés. Valahogyan Egy budapesti képzést is kinyögtünk volna (olcsó kolival, diákmunkával, csütörtökig beosztott hazai étellel), de azért sokat könnyített, hogy Nyakasfalva Elefántcsonttornya elérhető volt.
A szakválasztásban a “közeli” körből a történelemtanárom befolyásolt leginkább. Már akkor adott egy olyan szemléletet, ami később jól jött az egyetemen - és jegyzetelni is megtanított.
Arra a véletlen találkozásra is emlékszem, mikor gimibe sietve útbaigazítást kért tőlem egy középkorú férfi. Egy darabon együtt mentünk, beszélgettünk. Hogy nem lettem pszichológus, abban nagy köze van annak, amit akkor mondott nekem saját szakmájáról, s arról, kinek szabadna lélekbúvárnak állnia, s kinek nem. (Persze azért első helyen jelöltem be a pszichológiát, mert lassú felfogású vagyok.)
Nehéz is ennyi év távlatából megmondani, ki volt az első vagy ki volt a legnagyobb hatású. Az viszont bizonyos, hogy még van egy kiemelt alak, aki pionírként ültette a fejembe az emberek (na jó, inkább emberi csoportok) iránti érdeklődést és kíváncsiságot. Emlékszem, mikor még félig kislányként szájtátva ültem a tv előtt, s hallgattam azt a furcsa idegent, aki lelkesen magyarázott az emberi viselkedésről. Ez volt Philip Zimbardo. (Nocsak, egy másik pszichológus!)
Sokan kritizálták őt (főleg korai kísérletei miatt), de tagadhatatlan, hogy generációk érdeklődését keltette fel egy tudományterület iránt - így az enyémet is. El is kezdtem olvasni sokat (egyetemi pszichológia könyveket például.) Aztán nem lettem pszichológus a felvételi ponthatárokban megmutatkozó sors, az engem másfelé terelő töritanár, a főutcán végigkalauzolt majdnem kolléga és meg ezer más hatás következtében.
De azért mégis ott vagyok, ahol, egészen közel ahhoz a tűzhöz, amit Zimbardo prof gyújtott.
Szóval, köszi Zimbardo, hogy sínre tettél, és sajnálom, hogy bár az utóbbi időben sokat jártál Magyarországon, egyszer sem tudtalak élőben meghallgatni, s most már nem is foglak. Azért 91 év alatt biztosan nagyon sok emberhez eljutott a mondanivalód arról, hogy merjünk hősök lenni.
Ez meg véletlenszerűen találta rész az említett műsorból:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése