Óvodás koromban kezdtem hegedülni,

hetedikes koromban hagytam abba, mert a középiskolai felkészítők (és a zenetagozat) mellett nem fért volna bele. 

Kicsiként szerettem hegedülni, bár az akkoriban inkább csak nyikorgás lehetett; később nyűggé vált, amitől szorongtam, de nem adtam fel; s végére megint megszerettem. Sőt, még zenekarba is jártam, ahol szólamvezetővé "küzdöttem fel magam" az évek alatt. Hetedikesként már tényleg ráéreztem arra, hogyan lehet örömmel hegedülni, kezdtem kapiskálni a megfelelő vonóvezetés erejét, és a helyes kéztartás fontosságát, még a tanárnő lányával is betanultunk egy duettet, amit imádtam otthon szólóban is gyakorolni, mert már egy összetett darab volt. 

forrás

A hegedűimet is szerettem, amik az utolsót kivéve mind kincstári példányok voltak, mármint a zeneiskolától kölcsönzöttek. Jól is volt így, hiszen minden évben új kellett, ahogy nőttem-nyúlt a karom, nem mintha lett volna pénzünk saját hangszert venni. Az utolsó hangszerem különleges is volt: egy több, mint száz éves darab, elöl volt rajta egy hosszú repedés, de ez a hangzásán mit sem rontott.  Mindegy is, szerettem őket, s szerettem őket ápolni is, sajátos kis szertartás volt. 

A vonót gyantával kell bekenni, hogy szépen csússzon, de kellően tapadjon is a húrokon. A gyantától aztán poros lesz a hegedű teste, azt törölgetni kell óvatosan. És a tanárom adott arra is egy tippet, hogy hogyan tarthatom szép csillogóan a hegedűm testét: ha dióbéllel kenem. A letisztított dióbelet gyengéden kellett a fához nyomni, hogy az olaj elkenődjön. 

Imádtam azt az illatot: a fa, a gyanta és a dió keveredő illatát. 

Kedves emlék, de van egy dolog, amiért még édesebb számomra ez a furcsa "parfüm" puszta nosztalgiánál: mert Lujza hajának is pont ilyen illata van: fa, gyanta és dió.