A grundon a kosaras srácok

már kisgatyában nyomják a meccseket, az egyiken még póló sem volt. (17 fok van.) Első gondolatom: ha én lennék az anyja, nyakon vágnám. Öreg vagyok. Aztán - ha én lenék az anyja - mindenkinek eldicsekednék, hogy a fiam milyen sportos, meg neki (a szüleivel ellentétben) vannak barátai. Mondjuk a zenét lehalkíthatnák. (Igen, öreg vagyok.) 

Jah! Zebulonnal egyik komoly esti beszélgetésünk során felmerült, hogy legyen-e két keresztneve a gyeröknek, Zebu nagy ellenzője ennek a szép hagyománynak, szerinte felesleges csicsa, én bírom a két keresztnevet (nekem is kettő van), persze bennem van egy naiv kispolgári vágyakozás, amiatt is vonzódom a két keresztnévhez. Mondjuk először egy darab nevet kellene kitalálnunk, Zebulon mostanában a kétcentist Zebulonnak hívja, mármint nem a saját nevén, hanem tényleg Zebulonnak. Anyakönyvezhető név amúgy. Hmmm. 

Ma reggel meg azzal ébresztett Zebulon (az apja, nem a kétcentis), hogy énekeljek el egy magyar népdalt. Nincs is jobb annál, mikor 6:15-kor letörlöd a kicsorgott nyálad, majd félálomban rázendítesz az Erdő mellett estvéledtem című örökbecsűre. Mondjuk Zebulon elégedett volt vele(m) ("csak túl vallásos volt").

Abban viszont megállapodtunk, hogy ha két keresztneve nem is lesz, gitározni fog tanulni. Hát, nem egy zongora/hegedű/fuvola, de a klasszikus gitár is nagyon szép tud lenni. Kompromisszumok.    

Tegnaptól kezdve

végre folyamatosan csökkenthetem a kábszi (gyk: progeszteron) adagokat, aminek nagyon örülök, mert eléggé unom ezt a konstans zombi üzemmódot, még ha az is ennek a célja, hogy nyugodjak le a picsába, mert most másra kell az energia (mint pl. növeszteni a 2,1 cm-est), de komolyan mondom, nagyon fárasztó állandóan fáradtnak lenni. Pláne, ha ez azzal jár, hogy nem bírok se olvasni, se írni, és az esti filmet/sorozatot (vagy tegnap a válogatott meccset) is félálomban nézem. (Végül mégis csak folytattuk a True Detective-et a második évaddal, nem is olyan rossz.)

Határidős feladatot azért megint csak leadtam időben, úgy tűnik, a munka ébren tart. :)

Na de! Van egy csomó lemaradásom, az egyik A Dal 2021-es évadáról beszámolót írni. Mi Zebulonnal azok a mazochista típusú emberek vagyunk, akik minden évben követik az Eurovíziót, azzal a különbséggel, hogy tisztában vagyunk vele, hogy magyar induló az életben nem fogja megnyerni, és az egész ország érdeke az, hogy nehogy megnyerjük. Mióta a köztévé megsértődött az Euróvizióra és nem indulunk a nemzetközi megmérettetésen, azóta különösebben nincs tétje A Dal c. műsornak sem (eredetileg ugye nemzeti válogató volt). A műfaja is elég problémás számomra, mert addig oké, hogy nem a Eurovízióra választjuk ki a dalt, hanem... Hanem mit is csinálunk? Nem tehetségkutató, hiszen nagy öregek is indulhatnak, és mivel ugyebár van szavazós része a dolognak, ott azért egy Radics Gigi, Kállay Saunders András vagy egy Kaukázus nem ugyanolyan eséllyel indul, mint egy noname, életében először színpadra álló énekes. Mondjuk az jót tett a műsornak, hogy talán mintha kevesebb lenne az europop-típusú, egy kaptafára készült dal, de számomra kicsit furcsa, hogy évről évre több a rock és a metál, ami már lassan Rocksulis hatást kezd kelteni... Ha már rock: a zsűriből Nagy Ferót évekkel ezelőtt ki kellett volna tenni, semmi értelmeset nem tud mondani. 

Az idei nyertessel (közönségszavazás alapján) ki vagyok békülve, ez a Kaukázus Egyetlen szó című dala lett, szarrá is játssza a rádió - megjegyzem, a refrén nekem nem tetszik, mert a refrén szövegének semmi értelme, zavaros. 

A zavarossága ellenére összességében bejött, ahogyan még két másik dal is, amelyek elsősorban a  a zenei világukkal fogtak meg. Az egyik a Gerendás-Dárdai Senkié című dala, aminek a szövege például nagyon távol áll tőlem, de az egésznek egy annyira chill hangulata van, hogy öröm hallgatni. A másik pedig a Pink & The Panthers Sodor a szél c. dala, ami szintén olyan nyugis-belelazulós. (Lehet a progeszteron teszi...)

És az abszolút kedvencem meg ez a fiúcska* lett a totál letisztult, egyszerű dalával (és ó, azok szép déli dialektusú e hangok!): 

Hajdu Erik: Szürke madár

*Fű, nem is olyan gyerek, mint aminek látszik, csak kb. 5 évvel fiatalabb nálam.

Március 12-én voltam megint dokinál,

akkor volt 7,8 mm és pulzált, ami annyit tesz, hogy dobog a kis szív-kezdeménye. Még mindig felfoghatatlan, hogy mindez bennem történik. Már csak egyszer kell visszamennem a "repi" központba, és ha minden okés, akkor elengedik a kezem. Egyre égetőbbé válik orvost keresnem. Mármint azt se tudom, körzetileg hová tartozok, mivel magán nődokihoz jártam, védőnővel meg eddig nem volt dolgom. Utóbbit legalább sikerült kiderítenem, hogy kicsoda. De halogatom is még ezeket a dolgokat, mert annyira félek, hogy valami hiba csúszik a rendszerbe... 

Amúgy nézegetjük a "nagykönyvben", hogy épp miket csinál, még az egész embrió kb. egy nagy furcsa formájú fej, még ujjacskái nincsenek (de már legalább nem úgy néz ki a karja, mint egy csirekszárny). Már mozog, persze nem érzek ebből semmit, és a mozgása is még nagyon koordinálatlan, mármint még nem képes arra, hogy csak a karját vagy csak a lábát mozgassa, hanem mozog az egész kis teste (Zebulon el is játszotta az ágyon fetrengve, hogyan nézhet ez ki...). 

A jó étvágy a múlté, émelygek és a kábszim durvábban beüt, mint korábban, olyan érzés, mintha konstans ittas lennék (szédelgés, fáradtság, néha minden ok nélkül vihogok, néha sírni támad kedvem, aztán nyálcsorogva bealszok). A munkába kissé hátráltat, de azért sikerült leadnom most két határidős projektfeladatot is, plusz a random SOS feladatokat is küldöm hamar. Persze nem bírok megülni a seggemen, szóval simán bevállaltam egy doktoris korrepetálást, meg egy disszertáció bírálatot, mert nem tudok nemet mondani. Emiatt persze estig húzódik a munka (valamikor be kell hozni a napközbeni kómába esés miatti kimaradást), így az Auster könyvvel megakadtam - pedig a New York trilógia harmadik része (a harmadik trimesztere :D) eddig a legjobb - de ezt a bejegyzést is hat napja írom... 

Bár az is tény, hogy az az ötlet sem tetszik, hogy mostantól akkor legyen táppénzen/szabin és nem csak a pénz miatt, hanem attól is megbuggyannék, hogy nincs mit csinálni. Táppénzre amúgy sem mehetek, ha jól értelmezem, mert az csak a veszélyeztetett terhesség esetén van, én meg nem vagyok az. 

A bezártsággal továbbra sincs bajom, nem hiányozik a vadidegen emberek tömege. Na jó, kicsit Petit irigylem az utazások miatt, tök jó lenne menni bele a vakvilágba. Helyette képeket nézegetek és listát írok az úti célokról. A gyerek világutazó lesz. 

Anyumék és nővérem is (!) megkapták az oltást, Zebu szülei egy tízessel fiatalabbak, úgyhogy ők még a sorban állnak, Zebulon meg majd valamikor nyáron kerül sorra, gondolom. Mondjuk mivel én nem kaphatok oltást, így úgysem mehetünk majd sehova - ha ahhoz lesz kötve az utazás. 

Meg hiába jár a szám a világutazásról, mikor házra gyűjtünk... Ha valaki még egyszer azt mondja, hogy "milyen jó nektek vidéken, mert minden olcsóbb", azt fejbebaszcsizom a húskloffolóval. 65 milliótól indulnak azok a házak, amiket elfogadhatónak tartunk, és nincsenek hatttttttalmas igényeink, nem kell kacsalábonforgás, meg ilyenek. Igaz, nem szeretnénk felújítással kezdeni (főleg a fürdőt, konyhát). Lepukkant házat biztosan tudnánk olcsóbban venni, de a felújításhoz szükséges anyagok ára is az egekben, így azzal se biztos, hogy jól járnánk. Megbízható szakemberekről ne is beszéljünk. (Ja, 380 egy közepes tejföl, 330 egy liter tej és mi még csöndbe is maradunk, mert nyilván heti szinten rendeljük a málnát/áfonyát, a mandulát és a salátát a prémium tápolás miatt. De durván felmentek az élelmiszerárak is.)     

Na, megyek inkább átnézni a ppt-t, hogy ne öööö-zek folyton az online órámon. 

Belegondolva, az a furcsa, hogy hamarabb nem történt még meg,

merthogy rendszeresen előfordulnak velem bloggeres álmok, szóval kifejezetten ideje volt már. 

Nyah! Helyszín: Olaszország. Ezt onnan tudom, mert néztem ki az ablakon és egy tipikus hegyvidéki olasz kisvárosra láttam rá. Most fejeztük be a ZeroZeroZero című sorozatot (mármint nem az álmomban, hanem a valóságban), aminek az egyik helyszíne Calabria volt, nagyjából az köszönt vissza álmomban is. Nagyon meleg volt, de szakadt az eső és magamban azon keseregtem, hogy nem fogunk tudunk elmenni várost nézni. Te meg egy szál alsógatyában fetrengtél a franciaágyon és fennhangon dühöngtél (vagyis inkább kisfiúsan puffogtál),  amiért ilyen szar időben nem fogod tudni felmérni a terepet, pedig üzletelés előtt szeretsz alaposan informált lenni. Tényleg bosszús voltál, úgyhogy odaültem az ágy szélére és kaptál egy nyugtató lábmasszázst, és azzal biztattalak, hogy bőven rendelkezel kellő rutinnal, nem kell agyonbiztosítanod magad, előzetes terepszemle nélkül is ügyes leszel. Volt még egy öltöny-nyakkendős fickó a szobában, nem tudom, ki és nem tudom, minek. (Amúgy Zebu meg hol volt?!) Persze neked se láttam az arcod, mert ugye olyan okos az emberi agy, hogy a nem létező információkat ügyesen kifoltozza, de attól még tudom, hogy te voltál. 

Hát, nem tudom, ez mit jelent, de ha volt benned kétség mostanában, hogy nem vagy elég felkészült valamihez: az álmom szerint - nem! az álombéli énem véleménye alapján eléggé felkészült vagy. :) 

Szívesen. 

 

Totál pályát tévesztettem,

foglalkozhatnék azzal is, hogy ovisok mikor, mit, miért, hogyan nasiznak. Mekkora jó kutatási téma! Mondjuk már alapszakon is azzal volt megáldva az egyik tanárom, hogy a kajálással sokkal többet kellene foglalkoznia a társadalomtudományoknak, például hogy milyen emlékeket tudnak előhívni bizonyos illatok, ízek. Hiszen mindenki emlékszik az menzás teára, a dédi galambpaprikására, anyu leveseire, a nagyi "aranygaluskájára" (ami minden volt, csak aranygaluska nem, és azóta sem sikerült senkinek sem rekonstruálnia a családban, pedig bármi is volt, isteni finom volt!) stb. 

Az én életemben a legfontosabb étkezés a reggeli. Imádok reggelizni. Elborzadva néztem múltkorában egy videót, ahol 8-12 éves forma gyerekeket kérdeztek, mit szoktak reggelizni, és többen is azt válaszolták, hogy túrórudit vagy műzliszeletet és az is kiderült, hogy kb. suli felé, út közben tolják be a kocsiban. És ők a stabil középosztálybeli gyerekek. Sírok. Nincs annál jobb, mikor egy sietős hétköznap összedobsz egy vajas-sonkás-paprikás szendvicset, egy virslit vagy egy rántottát, a ráérős hétvégi reggeleken meg bacon-ös tükörtojás dukál, jó sok salátával, friss kenyérrel. Vagy valami jó kis kenőke: padlizsánkrém, avokádókrém, tepertőkrém, ezeket este is el lehet készíteni, szóval hétvégének sem kell lennie hozzá. 

Apum már kiskoromban megállapította rólam, hogy nagy ínyenc vagyok, egyszerűen az alapján, amilyen precizitással a  tízórais szendvicsemet készítettem (még az egyetem alatt is mindig vittem magammal tízórait, hiába a normális reggeli, s úgy voltam 49 kg), és hát ez persze az ínyencségem igaz is, szeretek enni, s míg én inkább étkezek, addig Zebu zabál - állítólag az ízeket is érzi, pedig én csak annyit látok, hogy minimális rágással nyeli a falatokat. Pontosan dupla olyan ütemben eszik, mint én, mert mikorra ő végez, én akkor járok a felénél a kajának (kivéve levesek, mert azokat én is ész nélkül tolom, imádom a leveseket). 

A különleges, ismeretlen ételeket is szeretem, vicces belegondolni, hogy ötödik osztályos lehettem, mikor Olaszországba utaztunk a kórussal és rengeteg olívabogyós kaja volt és mennyire el voltunk tőle borzadva, most meg már szeretem, s általánosságban is sokkal nyitottabb vagyok új dolgok kipróbálására - bizonyos keretek között: denevért például, köszönöm, nem kérek. Zebu meg kifejezetten válógatós kamasz volt, pont mint a testvérei. Nem irigylem az anyukáját, aki egy süteményt háromféle módon készített el, hogy mind a három fiú hajlandó legyen belőle enni: az egyik ki nem állta a mazsolát, a másik a diót, a harmadik a krémet... Aztán normális felnőtt lett mindegyik, Zebut meg noszogatni se kell, hogy gasztro-túrára menjünk.

Jaj, de hiányzik már egy jó kis budapesti gasztro-körút! Egy Pizzica (az ottani pizza hasonlít legjobban a Rómában kóstolt csodához), egy Hummus bár (azok a hajszálvékony padlizsáncsíkok!), és már vagy tíz kávézót-cukrászdát kinéztem. Már ha túlélik a járványt...

Na, megyek, eszek valamit. [Lemértük, még nem híztam, bár még most nem is szabad. A 2-3 mm-es pedig már almamag nagyságú]