Pablo valahogy így néz ki,

mint Louis Hofmann. Igen, ez a típus az egyik gyengém. Vöröses haj, szép arccsont...  

^^

 

 

Ben Eflekt,

így fogom hívni itt Pierre (Öcsi) férjét. Régóta gondolkodtam egy jó blognéven, semmi értelmes nem jutott eszembe. Pedig ez annyira adta volna magát! Zebulontól állapította meg még ezer éve, mikor Öcsi bemutatta nekünk, hogy úgy néz ki, mint Ben Eflekt (sic!).

kép forrása, a képen Ben Affleck

  

Néha hülyülünk is ezzel. No, szóval, Ben és Öcsi most hétvégén fogják tartani a bejegyzési uzsonnájukat (aka lagzi), jön mindkét oldalról a szűk család. A két nagyi, szülők, tesók. 

És kicsit félek, hogy nehogy seggarc legyek. A nővérével. Aki a szertartás hírére és az örökbefogadási tervekre úgy reagált, hogy "azt hittem, a négy fal között marad". Aki nem engedi, hogy ha Ben megy hozzájuk látogatóba, vigye magával Öcsit. Mert a gyerekek... 

Kíváncsi vagyok, az uzsonnára hozza-e férjet és a gyerekeket. Arra tippelek, hogy nem. Pedig Ben unokahúgával (ovis) szívesen lepacsiznék. 

Mesélte Ben, hogy múltkorában, mikor egyszer köszönt el tőle, megkérdezte a kiscsaj, hogy haza megy-e, mondta Ben, hogy igen. "Pierrehez?" kérdezte, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. Mert a gyerekek nem hülyék. 

Azt meg Pierre mesélte, hogy mikor múltkor mégis összefutottak úgy, hogy a gyerekek is ott voltak, a kiscsaj hozzá külön odament elköszönni. Nagy faghag lesz, ha felnő. Máris imádom. Anyját kevésbé.    

De bunkó sem akarok vele lenni. Nem tudom, milyen egy kisvárosban felnőni, ahol mindenki ismer mindenkit, és ahol melegnek lenni mást jelent. De azért elgondolkodtató, hogy az anyja elfogadja, a nagymamája elfogadja... 

Mindegy, nem leszek vele bunkó úgysem. Mert azzal Bent is bántom, őt meg nem akarom. Ezért nem mondta ki Zebulon se a vasárnapi ebédnél, amire gondolt, mikor a fiúk a nagy port kavart mesekönyvről újságolták, hogy megrendelték maguknak ők is. Hogy a nővérének sem ártana egy példány.     

Jó lenne kikérni Saint-Exupéry véleményét arról a kérdésről,

hogy ki a felelős azért rókáért, aki nem szándékosan lett megszelídítve.  

Kapcsolódó hír

(Utánanéztem az idézetnek, rosszul emlékeztem gyerekkoromból, mert a megszelídítés a rózsára vonatkozott, épp a róka tanítja erre a kisherceget. Nem baj, én akkor sem rózsaszál vagyok, hanem egy kis róka, aki a kert hátuljában talált ételre azt hitte, neki tették ki, pedig Cili cicának, és így véletlenül odaszokott. Megszelídítődött.)

Oké, ma már többször nem nézem meg,

hogy van-e kint magyarázat, úgyis tudom (sejtem, képzelem) az okát. És úgyis minden nap ugyanúgy fogok reggel-este ránézni, hogy van-e (új) poszt. 

Örülnék neki, ha lenne, de még jobban örülnék, ha végre boldog, kiegyensúlyozott bejegyzések születnének egy boldog, kiegyensúlyozott embertől. Ahhoz meg idő kell. (És kevesebb alkohol, no, de nem az én dolgom anyáskodni egy felnőtt ember felett, amúgy is van sajátja.)

Mindenesetre a pozitív gondolatok távküldése beindult. :)

Két hétig alig volt valami munka,

már-már kínos volt a gép előtt ülni, meg írni a hét vége felé a státuszjelentést a semmiről. Erre persze most ránk szakad az ég, meg fogunk pukkadni Kolléganővel. Nem baj, szeretem a munkám, szeretem a szakmám, ezért tanultam, erre születtem. Majd ezt mondogatom Kolléganőnek is holnap, amikor megmutatom neki azt a káoszt, amivel ma szembesültem, és amit nekünk szépen ki kell simogatnunk - rövid határidővel. 

Máténak

neveztem el az egyik szereplőmet, de sokat gondolkodom rajta, hogy át kellene keresztelni, mert semmi mátés nincs benne. 

De van! Az, hogy imádja a gyerekeit. Lehet ez pont elég. 

Az új regényt amúgy is direkt úgy kezdtem el írni, hogy ne legyen Hozzá köze, aztán persze mindig azon kapom magam, hogy ott rejtőzik egyik-másik karakterben. Szépen szétosztva. Így ezzel a történettel hátha nem akadok meg, mint az előzővel. 

Tegnap olvastam egy msn-beszélgetésünket 2006-ból. Szelektív az emlékezet, nekem az teljesen kiesett, hogy wéem kinyenyerészte tőlem a kézirat elejét. Egy fényképet kértem tőle cserébe. Lezajlott a vásár, a képét azóta is féltve őrzöm, megígértem neki, hogy nem mutatom meg senkinek, Zebu nem is látta, nem is örülne neki, ha látná. Mert a hülyéje persze, hogy félmeztelen képet küldött magáról. A történetem tetszett neki, erre sem emlékeztem, kérte a folytatást. Mást is kért, boldog befejezést. Azt is megígértem, aztán nem tartottam be, mert egy idő után nem tudtam tovább írni. Zavart, hogy nagyrészt az életét kopizom. Kopizom. Kopi. 

Direkt jó, hogy az újban a Karakter Máté nem wéemes, csak az apaság szempontjából. És bár kicsit csalás, mert ez már egy új történet, nem az, aminek az elejét ő is olvasta, és amire az ígéretet tettem. De a boldogságot megkapja tőlem. Kopizás nélkül, mégis Kopistul. És nem csak névnapra. 

  

Nem szeretek vásárolni,

ruhát különösen nem. Pedig konfekcióméretem van, szóval viszonylag hamar megtalálom, amit szeretnék. No, mindegy, nem az én világom a plázázás meg shoppingolás. 

De néha fel kell frissíteni a ruhatárat és ez a blogra is igaz. Ezért az új külső. A csodálatos Jordi Labandát a szintén elképesztő Pascal Campionra cseréltem, mindketten kiváló illusztrátorok, de az a Jordi-féle lilát már untam. (Amúgy is a kielégítetlenség színe. Állítólag) Próbáltam valami komolyabbat, kevésbé csajosat választani (ezért a szürke kockás háttér), de szembe jött a Pascal kép a fekete macskával. Túl cuki volt. Emlékeztet a Kórászra, B.-re. 

Most egy darabig ez lesz, ha túlságosan idegen marad, akkor keresek mást. A kék szín még furcsa, de ez passzolt. Egyelőre ez is marad. 

Vásárlás 2.

 [Már otthon, főzés közben]

Zebulon: Amúgy ma felhúztál az Auchanban. 

Médea: Mert elhoztam az ajándék Harry Potter figurákat, ami felesleges szemét?

Z (morogva): Nem, bár azt is lehetne számítani

M: Amikor mindenáron teát akartam venni?

Z: Na, azzal is felhúztál. De nem arra gondolok. 

M: ???

Z: Engedélyt kértél tőlem, hogy salátát vegyél. Nem kell engedélyt kérned! Egy individuál vagy*, hozz saját döntéseket!

M: Mint egy felnőtt?

Z: ...

M: Ahh, szóval engedélyt adsz rá! 

(Z ˙fogja a fejét, de röhög)

* az "individuál" amúgy egy belsős poénunk külön történettel.  

Vásárlás 1.

Médea: Nem kellene venni még valamit az ajándékhoz? Valami apróságot. 

Zebulon: Mire gondolsz?

M: Nem tudom. Teára. Gáz teát venni?

Z: Szerintem lejárt lemez. 

M: Régen mindenki teát vett. 

Z: Kiment a divatból. 

M: Jó, akkor valami mást. Mézet. 

Z: Mézet? És mit csinál majd a mézzel? 

M: Nem tudom. Beleteszi a teába. 

Öcsi még régebben egyszer megkérdezte,

mikor már ismertük egymást egy ideje, hogy ha nem lenne meleg, akkor is összebarátkoztam volna-e vele. 

Én meg őszintén válaszoltam neki: ha nem lenne meleg, akkor biztosan nem váltunk volna barátokká.* Viszont a melegségének semmi köze ahhoz, hogy azóta is barátok vagyunk. 

Azóta ez annyit változott, hogy már rokonok vagyunk. Volt már olyan, hogy elfeledkeztem arról, hogy meleg. Nem úgy, hogy heterónak néztem (nyilván), csak totál lényegtelenné vált a személyisége ezen része. 

Persze ennek meg inkább az az oka, hogy cuki meleg ismerősből előbb jó barátom, majd a pasim öccse, majd az "én öcsém" lett. 

És persze nem feledkezem el róla, hogy meleg. Akkor, amikor olvasom a híreket, amikor nézem a pesti srácokos youtube videókat, mikor izgulok értük, hogy mikor kapják már meg a hatósági papírokat az örökbefogadással kapcsolatban (környezettanulmányon, pszichológiai teszten is mindketten átmentek, alkalmasnak lettek minősítve, aztán jött a Covid), mikor szétvigyorogtam a szertartásukat büszke tanúként... Szóval persze, ott van, de már nem számít. 

* Ennek amúgy nagyrészt technikai oka van: Ha nincs a buzimániám, nem szedem össze a neten Másomat, ő nem mutat be R-nek, ő nem mutat be Á-nak, akivel egy időszakban nagyon összenőttünk és aki aztán bemutatott Krisztiánnak, akivel szintén nagyon összenőttünk, akihez eljött hajat vágatni Öcsi.  

-.-.-.-.-.-.-.-.-. 

Ez az egész onnan jutott eszembe, hogy elkezdtem volna-e olvasni F-F Peti blogját, ha nem lenne meleg HELYETT: ha nem lenne köze w.m.-hez. 

Nem. Biztosan nem kezdtem volna el olvasni. És van a melegségének a w.m.-hez való kapcsolatának köze ahhoz, hogy most is olvasom (már ami az újraindulás óta látható)? Nem lenne őszinte azt mondani, hogy már nem számít a Mátéhoz való kötődése. Mert számít. 

De eleinte csak egy "forrás" volt, személytelen, arctalan, nem is érdekelt, amit önmagáról írt, csak és kizárólag, ha említette valahol őt is. Most meg már "saját jogán" is érdekel, persze ezt már augusztusban is tudtam.

-.-.-.-.-.-.-.-.

Ez az egész hajnalban jutott eszembe, mert megint felébredtem. Most nem volt álom, de mire észbe kaptam, már megint forgattam magam, félálomban voltam, de hirtelen megébredtem, próbáltam átcsatornázni a gondolataimat inkább Philre, az ő fejezete egészen rendben van, de kicsit megakadtam az írással, még a jegyzetelős-piszkozatolós résszel is. 

Jó lenne, ha megint jönne a Múzsa. 

(Nincsenek véletlenek, ugye?) 

Már megint az a rohadt Múzsa!  

Mivel Philre nem tudtam átirányítani a gondolataimat, kényszerítettem magam, hogy egy élőre gondoljak, mondjuk F-F Petire, vagy még jobb, olyanra, akit személyesen is ismerek, biztos innen jött Öcsi. Meg az elmélkedés, hogy akkor is barátokká váltunk volna-e, ha nem meleg.

Nagy nehezen sikerült visszaaludnom.    

-.-.-.-.-.-.-.-.-.-

Aztán most este beugrott az egész hajnali agymenésem Öcsistül, F-F Petistül, wéemestül. És jött a fantasztikus ötlet, hogy kaparjam elő a régi blogomból megmaradt word jegyzeteket. Csodás érzés rádöbbenni arra, hogy 15 év alatt (!!!) semmit (!!!!) sem fejlődtem. Az aláhúzásos kiemelés mostani "önreflexió". 

2005. augusztus 16., kedd

Bocs, most nincs kedvem írni. Csak még valamit: Múzs címszó alatt találtok egy blogot. A kedvencem.  

2005. augusztus 24., szerda 

Most láttam, h a blogom szerepel  a Múzsám blogjában. :)))))))))) Szegényke! Gőze sincs, hogy mit jelent nekem. :DDDDDD  

2005. augusztus 31., szerda 

Nagyon el vagyok maradva a bloggolással. Illetve csak a netrehelyezéssel. Uhhh…éljenek a hülye kifejezések. Csak a fejem ne fája. Még írni kellene mailt Pbácsinak, fotóssrácnak, Múzsámnak… 

Utóbbival gondban vagyok. Felvettem msn-re. Mármost én ritkán vagyok, és csak este. Ő meg kitudja. Meg mi a fenét mondjak neki? Hogy miatta kezdtem el újra írni? Ez önmagában amúgy sem igaz, legalább ennyire közbejátszott ebben Másom, Dave, Édesem, vagy bárki a környezetemben. Vagy hogy sokat jelent nekem, hogy olvashatom a blogját? Még csak nem is ismerem! Lehet, nem is kedvelném. (...) Szóval csak ezért még nem biztos, hogy kölcsönös a rokonszenv. Nem akarom, hogy megint az legyen, mint Másommal. (...)  És amíg nincs személyes kapcsolat Múzsa s köztem, addig nem kell félnem attól, hogy még jobban megkedvelem. Időm sincs rá, hogy rendszeresen msn-ezzünk, vagy mailezzünk, meg pénzem se, hogy elutazzak találkozni vele, ő meg nem fog miattam a mi kis poros citynkbe jönni, meg nem is akarom. Van elég baja. Így olyan, mintha egy kis ablakon bekukkanthatnék az életébe, persze csak akkor, amikor kinyitja az ablakot. És lehet, hogy ez is jó így, ahogy van. Vagy csak lusta és gyáva vagyok. Szóval, Múzsa,…ugye már nem is vagy kíváncsi erre a nyavalygós kiscsajra?

2005. október 29., szombat 

Most sírós hangulatom van. Megtaláltam tegnap a gépemen Múzsa néhány régi lementett naplóbejegyzését. Hetek óta nem tudok róla semmit. Miért érdekel az élete? Nem is ismerem. Csak egy fantom. Jó, Dave-et is csak egyszer láttam még. De ő más. Ő már hozzám tartozik. Jobb példa Gergő vagy ONE, de az ő létezésükre is van „bizonyítékom”. De Múzsa csak egy árny. Egy árny, amit szeretnék végre megvilágítani. Mégis félek, hogy az nem lenne helyes dolog. Múzsám ezt biztos jobban tudná. Lehet, írok neki egy mailt.

Jó, ha megismeri az ember a Múzsáját?  

2005. november 5., szombat 

Írtam Múzsának. Válaszolt. Visszaírtam. Félig cigány. Erre ma jöttem rá. Nincsenek véletlenek. 

 

Anyum tök boldogan mesélte, hogy

talált egy csomó újságkivágást nagyszüleim (az ő szülei) cuccai között. 

Apumnak volt egy saját rovata a helyi újságban, nagymamámék azokat gyűjtögették, meg az interjúkat, megjelent verseket. Mindent szépen kivágtak, a pontos dátummal felcímkézték és eltették. 

Anyum most lapokra kasírozza és időrendbe teszi őket, nekem meg azon jár az agyam, hogy az A4-es lapokat hogyan kellene beköttetni, hogy szép legyen. 

Fura dolog ez. Zebulon nem érti meg, hogy a sok szarság ellenére is szeretjük. Én sem mindig értem. Bár az is tény, hogy nemcsak azért olvastam el a versei közül olyan keveset, mert még kicsi voltam akkor, amikor legtöbbet alkotott. Nem, abban van harag is. Főként harag az oka. Hogy bármilyen jó lett a vers, ha inni kellett hozzá. Hogy megérte-e alkoholistává válni a művészetért. 

Hülye dolog ez. Utálom is, szeretem is, haragszom rá, büszke vagyok rá. 

Egyik barátnőm apja szintén alkesz költő volt, csak sokkal híresebb, mint apu, utálta, ha valaki szóba hozta az apját, ő sem tudott mit kezdeni ezzel. Mondjuk azt én sem tudtam kulturáltan lereagálni, mikor bemutatkozáskor az egyik szomszéd visszakérdezett: a költő lánya? 

Mert nyilván ott a büszkeség, de ott az a rohadt harag is. 

Vegyek egy mappát, meg egy csomó genothermet és úgy fűzzem le (nem túl környezetbarát) vagy csak simán köttessem be egy fénymásolószalonban (nem túl esztétikus) vagy keressek egy kis könyvkötészetet (ha létezik ilyen)?   

Insta story

Bekövettem Kucsera Gábort. 

Kikövettem Kucsera Gábort. 

(És még másokat is az őszi nagytakarítás jegyében)

I’m missing people I’ve never met

Ígérem, nem leszek zeneblog. De nem ígérem, hogy ez az utolsó beágyazott videó. 

Mennyire érdekes, hogy tényleg nincsenek véletlenek,

írom ugye ki magamból az embereimet, van köztük egy félvér kislány is. Mindig is rettenetesen vonzódtam ehhez a témakörhöz, de most nem a kétkultúrájúságról meg kevert rasszról akartam írni. Hanem hogy mennyire megleptem önmagamat azzal, hogy kissé félszegnek kezdtem ábrázolni. Olyannak, aki szeret a bátyjai társaságában a háttérben szöszmötölni, mintha ott se lenne, közben persze mindenre fülel, minden érdekli, de sosem szól bele. Nem azért, mert ne lenne véleménye. 

Persze ez a rész nem véletlen, nyilvánvalóan önmagamról mintázom, ő vagyok leginkább én az összes szereplőm közül. Az összes önbizalomhiányával, tépelődésével. Talán a karamell bőrével távolítani próbálom magamtól. Mégiscsak kellene határvonalakat is húzni a valóság és a képzelet közé, nem? Távolítom, közben elhalmozom ajándékokkal: három báttyal. 

Pont kilenc hónappal (!) ezelőtt tudtam meg, hogy lett volna egy bátyám. Szóval az sem véletlen, hogy kamaszokoromban állandóan vágytam rá, hogy legyen egy bátyám. Voltak fiúbarátaim, mindig is álmodoztam róla, hogy egy nálam picivel idősebb fiú kishúgaként kezeljen, basszus, most esik le, hogy amúgy tuti ez van a buzirajongásom mögött is. Valami ilyesmit próbáltam Krisztiánnak annak idején elmagyarázni, hogy miért olyan jó vele aludni, hogy hiába szorít magához annyira kiskifliben, hogy teljesen belesimulok az ölébe, hiába érzem, hogy a combját a fenekemhez nyomja, a mellkasát meg a hátamhoz, hiába annyira intim az egész, mert mégis teljesen erotikamentes. A Liftessel ez nem működött, vele kín volt egy ágyban aludni. Mondjuk rá sosem bátyként tekintettem. 

Megint elkalandoztam, a Liftes és Krisztián egy külön sztori, lehet leírom azt is egyszer.    

Mert most jön a véletlen rész. Zebulon nem véletlenül, hanem direkt szokott TED talkokat és hasonló előadásokat nézni. A legutóbbi előadó videója véletlenül jött szembe, elindította. A fickó rettenetesen hadart, nagyon  nehéz volt követni (felirat nélkül nekem nem ment volna). Írni akartam, de annyira magával ragadott a fickó, hogy maradtam. 22 perc alatt nagyon érdekes dolgokat vetett fel, semmi forradalmian újat nem, de jó volt hallgatni és volt közben egy ahaélményem. 

A fickó, De Botton a párkapcsolatokról beszélt, szemléletesen kifigurázva a "néma gyereknek anyja sem érti a szavát" mondást, még büszkeséget is éreztem, hogy alapvetően nálunk nincs ilyen baj Zebulonnal, nyíltan elmondjuk, ha valami zavar a másikban, vagy ha valamin változtatni kellene. Aztán jött az ahaélmény, ami gyorsan lehűtötte a pöffeszkedő büszkeségem. Mert ami Zebulonnal jól működik, az egy picit is bizonytalan talajon már nem. 

Ezért nem merek sokszor társaságban megszólalni, például ha nem teljesen egyezik a véleményem a többiekével. Nem szakmai dolgokról beszélek, ott simán jártatom a számat, ha van racionális indokom, meg szakmai a kérdés, addig nincs baj. 

De sokszor érzem azt, hogy ugyan, ki a frászt érdekelne, hogy én mit gondolok? És hogy egyrészt biztos tök baromságokat beszélek, másrészt ha épp valami értelmeset mondok, akkor meg úgyis félreértik. 

Annyira félek attól, hogy jelentéktelen vagyok, annyira félek attól, hogy félreértik, nem értik meg a mondandóm és annyira félek attól, hogy "rosszat fognak gondolni rólam", hogy inkább bele se kezdek. 

Helyette "elvárom", hogy "tudják". Elvárom, hogy vegyenek észre, hogy értsenek meg szavak nélkül. (Ez pláne online térben vicces.) Pont, ahogy De Botton a véletlenül elindított videóban mondta. 

És most is azt érzem, hogy itten rinyálok, mint egy óvodás, pedig lehet csak egy önismereti lépcsőt kezdek megmászni, annak a része ez, esetleg (!) még fejlődni is képes leszek. (Micsoda merész gondolatok.)

Újra kellene olvasnom

 az Iskola a határont. 

Lehet, hogy végre megérettem rá. 

Most, hogy újra be kell járni,

rájöttem, hogy mennyire hiányzott a zenehallgatás. Munka közben néha hallgattam itthon is zenét, de olyankor jobban szeretek valami nyugis youtube válogatást betolni. Vannak speckó tanuláshoz készített lejátszási listák, azokból választok egy komolyzeneit vagy egy alter indiet, ami pont jól duruzsol a háttérben, de tudok koncentrálni tőle a munkára.

"Saját zenét" akkor hallgatok leginkább, amikor a dolgozóba/ból jövök-megyek - hát, ez most egy ideje kimaradt. És most olyan jó volt, legszívesebben dudorásztam volna. A maszk úgyis tompítja.

Az érem másik fele,

mikor kapok felülről egy mailt:

"Az LMBT témát kivennétek a főnap programjából?"

Nyilván ki. Nyilván én vagyok a hülye, hogy egyáltalán beletettem.