írom ugye ki magamból az embereimet, van köztük egy félvér kislány is. Mindig is rettenetesen vonzódtam ehhez a témakörhöz, de most nem a kétkultúrájúságról meg kevert rasszról akartam írni. Hanem hogy mennyire megleptem önmagamat azzal, hogy kissé félszegnek kezdtem ábrázolni. Olyannak, aki szeret a bátyjai társaságában a háttérben szöszmötölni, mintha ott se lenne, közben persze mindenre fülel, minden érdekli, de sosem szól bele. Nem azért, mert ne lenne véleménye.
Persze ez a rész nem véletlen, nyilvánvalóan önmagamról mintázom, ő vagyok leginkább én az összes szereplőm közül. Az összes önbizalomhiányával, tépelődésével. Talán a karamell bőrével távolítani próbálom magamtól. Mégiscsak kellene határvonalakat is húzni a valóság és a képzelet közé, nem? Távolítom, közben elhalmozom ajándékokkal: három báttyal.
Pont kilenc hónappal (!) ezelőtt tudtam meg, hogy lett volna egy bátyám. Szóval az sem véletlen, hogy kamaszokoromban állandóan vágytam rá, hogy legyen egy bátyám. Voltak fiúbarátaim, mindig is álmodoztam róla, hogy egy nálam picivel idősebb fiú kishúgaként kezeljen, basszus, most esik le, hogy amúgy tuti ez van a buzirajongásom mögött is. Valami ilyesmit próbáltam Krisztiánnak annak idején elmagyarázni, hogy miért olyan jó vele aludni, hogy hiába szorít magához annyira kiskifliben, hogy teljesen belesimulok az ölébe, hiába érzem, hogy a combját a fenekemhez nyomja, a mellkasát meg a hátamhoz, hiába annyira intim az egész, mert mégis teljesen erotikamentes. A Liftessel ez nem működött, vele kín volt egy ágyban aludni. Mondjuk rá sosem bátyként tekintettem.
Megint elkalandoztam, a Liftes és Krisztián egy külön sztori, lehet leírom azt is egyszer.
Mert most jön a véletlen rész. Zebulon nem véletlenül, hanem direkt szokott TED talkokat és hasonló előadásokat nézni. A legutóbbi előadó videója véletlenül jött szembe, elindította. A fickó rettenetesen hadart, nagyon nehéz volt követni (felirat nélkül nekem nem ment volna). Írni akartam, de annyira magával ragadott a fickó, hogy maradtam. 22 perc alatt nagyon érdekes dolgokat vetett fel, semmi forradalmian újat nem, de jó volt hallgatni és volt közben egy ahaélményem.
A fickó, De Botton a párkapcsolatokról beszélt, szemléletesen kifigurázva a "néma gyereknek anyja sem érti a szavát" mondást, még büszkeséget is éreztem, hogy alapvetően nálunk nincs ilyen baj Zebulonnal, nyíltan elmondjuk, ha valami zavar a másikban, vagy ha valamin változtatni kellene. Aztán jött az ahaélmény, ami gyorsan lehűtötte a pöffeszkedő büszkeségem. Mert ami Zebulonnal jól működik, az egy picit is bizonytalan talajon már nem.
Ezért nem merek sokszor társaságban megszólalni, például ha nem teljesen egyezik a véleményem a többiekével. Nem szakmai dolgokról beszélek, ott simán jártatom a számat, ha van racionális indokom, meg szakmai a kérdés, addig nincs baj.
De sokszor érzem azt, hogy ugyan, ki a frászt érdekelne, hogy én mit gondolok? És hogy egyrészt biztos tök baromságokat beszélek, másrészt ha épp valami értelmeset mondok, akkor meg úgyis félreértik.
Annyira félek attól, hogy jelentéktelen vagyok, annyira félek attól, hogy félreértik, nem értik meg a mondandóm és annyira félek attól, hogy "rosszat fognak gondolni rólam", hogy inkább bele se kezdek.
Helyette "elvárom", hogy "tudják". Elvárom, hogy vegyenek észre, hogy értsenek meg szavak nélkül. (Ez pláne online térben vicces.) Pont, ahogy De Botton a véletlenül elindított videóban mondta.
És most is azt érzem, hogy itten rinyálok, mint egy óvodás, pedig lehet csak egy önismereti lépcsőt kezdek megmászni, annak a része ez, esetleg (!) még fejlődni is képes leszek. (Micsoda merész gondolatok.)