(Itt a deepl nem segített annyira a mondat teljes fordításában, szóval csak nagyjából sejtem, hogy ez lenne az igazi kérdés)
A válasz pedig [dobpergés, izgatott várakozás]:
Z
E
B
U
L
O
N
Minő meglepetés.
Na jó, rajta kívül van/volt még pár ember az életemben, akiknek a humorára nagyon könnyű volt rákattanni.
Meseleány, ő gyerekkori barátnőm, szintén alkesz költő gyermeke, fapofával tud baromi vicceseket mondani. (Pszichiáter lett, egyelőre hazánkban űzi az ipart)
Zs. gimis osztálytársam, emlékszem, bejárós volt, s a buszvég fele együtt mentünk haza, s volt, hogy már fullaodztam a röhögéstől, úgy tolta a baromságokat. (Pszichológus lett, ha jól tudom, külföldön él)
E.-vel pedig PhD-n találtunk egymásra. Hihetetlen gyorsasággal vág az esze, csípőből tud visszaszólni, magas labdát lecsapni. Sokat jelentett a társasága, egyike azoknak, akik nélkül nem hogy doktori fokozatom, de józan eszem se lenne. (IT szektorban van, Dániában)
Talán még Tintin is belefér a felsorolásba, ő alapvetően is rettenetesen mosolygós, optimista srác férfi, és nagyon jól vett minden kis szúrkálódást Zebu részéről (amit Pierre párjaként kapott), vissza is vágott okosan-humorosan, meg benne volt minden mókában. (Fejvadász Spanyolországban)
És ki ne hagyjam Lujza bölcsis nénijét. Ő mondta is nekem, hogy tök jó, hogy mi vesszük a lapot, mert némelyik szülő nem érti, ha viccel. Hát ez van, ha nemcsak a gyerekkel, hanem a szüleivel is megvan az összhang. (öhm, hát, szóval ő kisgyermeknevelő Nyakasfalván amúgy nem tudom, ezeket az abszolút nem releváns információkat minek írtam mindenki mögé oda, de már így marad.)
Ha máshonnan közelítjük: Rejtő Jenő vagy Kőhalmi Zoltán általában könnyen megnevettet.
akkor Zebulonnal való megismerkedésünk 13. évfordulója okán. Nagyon szeretem ezt a dalt, gyönyörű szövege van. Anno egy másik részletet emeltem ki, most meg ezt:
And the rains get rough, but time can't wash us off
"természetesen" a Krusovszkyval kezdtem, hát, gyerekek, engem most már kilóra meg lehet venni ezzel a névvel. Annyira imádom ennek a fickónak a stílusát, hogy elmondani nem tudom. Volt persze olyan novella, ami jobban tetszett, volt, ami kevésbé. Az egyik konkrétan nem érintett meg egyáltalán, de még azt is jó volt olvasni.
Moeskot ma kezdtem el, az első novellája tetszett, ha jól sejtem, ez is hasonlóan lesz felépítve, mint A fiúk országa, s az elbeszélő kiskamasz fiúk történeteit fiatal srácok, majd érett, felnőtt férfi főszereplőkről szóló novellák követik. Aztán meglátjuk.
Pünkösdi hosszú hétvége volt, de csak röviden írok róla.
Pénteken Nővérem átjött nagynéniskedni, addig elkészítettem a kedvenc süteményem, ezúttal eperrel, mert most volt a nagy "leérés". Baromi menő a érzés, hogy Lujza hetek óta (május elejétől) minden nap a bölcsiből hazaérve, a kapun belépve elkiáltja magát: "Szedjünk epret!", s Zebu már hozza is a kis tálkát, aztán guggolva keresik a szép, piros szemeket. Eleinte nekünk nem is jutott, mert Lujza lelegelte azt a pár korai szemet, de az utóbbi napokban bőven jutott nekünk is - meg persze Lujza is kissé ráunt jódolgában. Ezért is döntöttünk úgy, hogy süti-feltét legyen belőle akkor pénteken. Kicsit azért túltoltuk, annyira teletettük friss eperrel a nyers joghurtos tészta tetejét, hogy sütéskor kissé beesett. Nem nézett ki jól, de amúgy isteni finom lett. Lujza meg kinagynénizte magát alaposan.
Szombaton délelőtt főztünk. Ezzel amúgy továbbra sem vagyok megbékélve, mert minden menő gyerekprogram szombat délelőtt van, de pénteken nem fér valahogy bele a napba, úgyhogy ez van: a szombat délelőtt a kötelességé. Délután viszont
Vasárnap délelőtt a szokásos "nagyjátszi" programon voltunk. Lujza olyan bátor volt, hogy kipróbálta egyedül a toronyban lévő nagyobb csúszdákat is, ahol eddig csak Unokatesóval (Zebulon c-i rokona) csúszott. Az egyenes szakaszúval nem is volt gond, Zebulonnal mindig arra tereltük, hogy csak ott csússzon, de a játszizás végefelé kitalálta Lujza, hogy a kanyargós csúszdán is szeretne menni egy kört... Mire felocsúdtam, már ült oda, úgyhogy rohantam le a torony lépcsőjén, hogy alul várjam. Mire leértem, már csak az ordítást hallottam: jól bevágta a kis homlokát a kanyarban... Szerencsére egy kis összebújás után és hazainduás előtt még volt kedve az egyenes csúszdán lecsúszni ("háromszor!"), így pozitív emlékkel búcsúztunk a "nagyjátszitól".
Délután meg a főnek a terére mentünk ki, mivel neves sportesemény zajlott. Kicsit gúnyolódom, de amúgy tényleg baromi profi volt a szervezés (amennyit láttunk belőle), s hihetetlen, hogy egy picike sport és egy (nemzetközi összehasonlításban) picike város ennyi és ennyiféle embert bevonzott. Lujza eleinte annyira ledöbbenve nézte az "arénát", hogy kicsit megijedtem, hogy nem érzi jól magát, próbáltam magyarázni neki az eseményeket, de olyan zaj volt, hogy a fülébe se akartam üvöltözni állandóan. Így utólag azért kiderült, hogy nagyon is tetszett neki, csak hát annyira belemerült a megfigyelésbe, hogy minden mást kizárt. Játszottak férfiak és nők is váltva, ez külön jó volt, meg persze a csapatcserék közben táncoslányok is voltak, amire a helyszínen közölte Lujza, hogy neki "nem tetszik, inkább a bácsik játszanak", de otthon azóta is lelkesen ugrál és engem is ugráltat a szobában, mondván, hogy mi vagyunk a táncoslányok. Meg persze lelkesen dobálja a labdát, ahogy a bácsiktól és nénikről látta. Persze két meccs között nyaltunk egy fagyit is, közben ámultam-bámultam az embereken. Minden bőrárnyalat, minden szubkultúra, minden életkor megfordult a szemünk előtt. Ráadásul az utolsó meccsen, amit megnéztünk, beült mellénk vagy 30-35 egyiptomi srác, s olyan lelkesen szurkoltak a csapatuknak, hogy Lujza inkább őket nézte a kosarasok helyett.
Pünkösd hétfőn délelőtt meg H-ra autóztunk ki, van ott egy jó kis hely, ahol állatokat gyógyítanak, az volt az úti cél. Tartottunk tőle, hogy nem fogja érdekelni Lujzát, vagy pont hogy megijed a beteg állatoktól, de most az egyszer jól jött az a Bogyi és Babca mese, amiben a kanárinak eltörött a szárnya, mert Lujza teljes természetességgel kezelte az egész kórházas-lábadozós eseményt. Meg persze volt ott is csúszda-hinta, ami még a beszélő varjúnál (hollónál?) is nyilván érdekesebb. Azért a szabadoneresztési happeninget nagy kegyesen megtekintette velünk Lujza (egy felépült szárnyast visszaengedtek a természetbe), és az összes bátorságát összeszedve (és egy kislányt utánozva) második próbálkozásra meg merte simogatni a szelíd, vak macskabaglyot is.
Hétfő délután meg Zebu anyukáját köszöntöttük születésnapján, ott volt Báty és Pierre is (Ben a saját anyukájának segített be), szóval nagy volt Lujza boldogsága (mi furikáztuk Pierre-t). Lujza annyit evett az epres-mascarponés sütiből, hogy már aggódtunk, megfájdul a hasa, de nem fogott ki a vas-sütipocakján a mennyiség. Lujza mostanában szeret bekéredzkedni dédi házába, be is ment Zebu anyukájával, aztán nemsokára a preparált galambbal a kezében jött ki... A galamb dédipapa igen sikeres versenygalambja volt egykor, ezért lett szegénykéből szobadísz elpusztulta után. De az igazán groteszk (és vicces) az volt, ahogyan Lujza szorongatta szegény preparátumot a nyakánál. Mégpedig azért, mert így látta délelőtt: ahogyan a gondozó is gyengéd határozottsággal fogta a madár nyakát, pont úgy tartotta Lujza is a galambot. Azért miután kiimádkoztam a kezéből (el kellett játszani, hogy meggyógyult és szabadon engedjük), jó alaposan kezet mosattam vele.
(Pár napja amúgy kis kiütések vannak mindkét kézfején, egyelőre nem jöttem rá, mitől.)
hogy hatalmunk van felette, mondjuk ez a racionális agyamnak nagyon ezoterikus blabla, pedig teljesen keresztényi gondolat, mindegy is, három perces google kereséssel nem találtam normális filozófiai forrást, pedig ez a névtudás-bortoklás témakör állandóan ott lebeg az agyam hátsó felében, mert annak idején rettenetesen zavart, hogy nem tudom Máté nevét (és abban sem voltam biztos, hogy a keresztneve tényleg Máté volt-e). Nyilván azért is zavart, mert amennyiben igaz, hogy ha tudom valakinek a nevét, akkor birtoklom, abban az esetben fontos, hogy tudjam a nevét, hiszen akkor... birtoklom? Azóta rájöttem, hogy jobb bizonyos dolgokat elengedni.
Meg arra is rájöttem, hogy ha tudom is valakinek a nevét, akkor sem történik semmi.*
Múltkoriban meséltem, hogy lelestem az egyik "állandóm", az "idős úr" nevét a személyijéről, mikor jöttek az ellenőrök. Na, képzeljétek, nem hogy nem birtoklom, se hatalmam nem lett fölötte, de még nem is láttam azóta! Tiszta rejtély. Előbb azt hittem, beteg, vagy szabadságon van. De már hetek óta semmi. Vele párhuzamosan egy másik állandómnak, Gregornak is nyoma veszett. Gregort én kereszteltem el így pár napja, mikor hazaúton eszembe jutott, hogy milyen régen láttam. Passzol hozzá, mert egy hatalmas, tényleg nagydarab, izmos negyvenes férfi, s különös ismertetőjele az ápolt, erős, fekete szakálla és a baromi menő bőrdzsekije. Mint egy Gregornak. Mindig abban a megállóban várja a - feltehetőleg távolsági - buszát, ahová az én városon belül közlekedő járatom először megáll. És mindig a második ajtó környékére pozicionálja magát (ahol "idős úrral" ugyebár egymás mellett álldogálunk), így a kinyíló buszajtón keresztül rend szerint alkalmam volt megfigyelni Gregor egyedülálló sármját. Komolyan olyan, mintha egy görög istenség lenne. Van ez a regény, amit a fiókomnak írok (pontosabban a felhőnek), na, mintha egyenesen abból lépett volna ki: az én fejemben is létezik ugyanis egy Gregor - bár ő eredetileg Georgio néven fut, ami ugyebár egy másik keresztnév, de a György nevet kerülöm, a Gergellyel meg nincs bajom, szóval valószínű Gregorrá lesz átnevezve, ha már így kipattant ez a név az agyamból az elveszett görög félistent hiányolva. [Pont az ő narrációja még nem került vissza piszkozatba. Most már ezt is tudjátok: az elbeszélő(m) egy hatalmas, de tényleg nagydarab, izmos, negyvenes férfi, akinek különleges ismertetőjele az ápolt, fekete szakálla (és biztos van pár menő bőrdzsekije is).]
Hol tartottam? Ja, hogy szőrén-szálán eltűnt "idős úr" és Gregor is. Arra gyanakszom, hogy a beosztásuk változhatott meg. Tovább van világos, lehet egy órával később várnak a buszra, akkor, amikor én már rég hazavittem Lujzát a bölcsiből. Ősszel majd újra találkozunk. Legalábbis, ebben szeretnék hinni.
Node! Ez az egész azért jutott eszembe, mert ugyebár április végén a buszmegállóban egy hetven plusszosnak titulált hölgy meg engem lesett meg: pontosabban, hogy milyen könyvet olvasok. És őt viszont azóta rendszeresen látom! Annyira rendszeresen, hogy
1) rádöbbentem, hogy bőven nincs még hetven éves, ötvenes évei vége felé járhat, mea culpa, mindenkit megvezettem, bocsánat.
2) egyik nap az Elefántcsonttorony folyosóján futottam össze vele, totál ledöbbentem, mert nem számítottam rá
3) azóta azt is gyanítom, hogy a könyvtárban dolgozik, de lehet pont annyira könyvtáros, mint idős úr rádiós, a fantasztikus megfigyelőképességemre és ösztöneimre kár lenne hagyatkozni.
Elég is ennyi agymenés mára, vagy ahogyan gyerekkoromban írtam barátnőimnek a levelek végén: zárom soraim.
*Ennek ellenére bizonyos valakinek a szép nevét meg mégis baromi jó érzés tudni. Ennyi ellentmondást! Felrobban az agyam.
már jó ideje írni akarok róla, csak sose jutok odáig, meg egy darabig vártam, hátha valami értelmes gondolat kialakul bennem az olvasottakkal kapcsolatban. Nem azt mondom, hogy nem tetszett, mert nem volt rossz, lekötött, volt kedvem újra és újra folytatni a történetet, de nekem kicsit olyan kusza volt, meg nem is értem teljesen, mit akart mondani az egész történet. Vagyis ésszel értettem, de érzelmileg nem érintett meg sajnos. Pedig az alapfelállás adott lett volna ehhez:
A regény elején kiderül, hogy elbeszélőnk, Vatanabe Toru elveszítette legjobb barátját, Kizukit, aki öngyilkos lett. Kizuki barátnőjével, Naokoval egymásba kapaszkodva próbálják feldolgozni Kizuki elvesztését. Közben elkezdik az egyetemet, ahol Toru új emberekkel ismerkedik meg.
Na, de a kuszaság: az elbeszélőnk például ugye a főszereplő (a cselekmény elején végez a középiskolában, kezdi az egyetemi éveket), és a narráció során párszor utal rá, hogy amit elmesél, az vagy 15-20 évvel korábban történt, de ennek később semmi jelentősége nem lesz, talán egyszer-kétszer sejlik fel, hogy az elbeszélő mesél valamit, ami a sztori szempontjából a jövőben fog megtörténni. Jó, persze az emlékezés, meg a gyászmunka miatt teljesen releváns ez a perspektíva, de lehetett volna benne több is.
Kicsit minden sok volt benne:
Állandóan mentek a városban (Tokio), városok között. Eskü a kiadó helyébe mellékeltem volna egy térképet a fő helyszínekről. De ezek komolyan állandóan buszoztak, vonatkoznak, gyorsvonatoztak, ilyen megálló, olyan megálló, ilyen városrész, olyan városrész.
Kicsit sok volt benne az evés, s különösen az ivás. Mindig részletesen megemlítve, ki mit eszik, iszik. Már bosszantott, hogy mennyit zabálnak meg vedelnek egy-egy alkalommal.
Kicsit sok volt benne az öngyilkosság. A legfőbb bajom mégis az volt, hogy nem teljesen értettem meg a mögöttes okokat. A halál és a főszereplő gyásza érdekesen jelent meg, de mondjuk az egészen tetszett, hogy nem direkt módon volt az arcunkba tolva, mégis érződött a gyászmunka.
Kicsit túl sok volt benne a szex. A főszereplőnk, ahhoz képest, hogy átlagocska fiúcskának írta le önmagát, sorba dönti meg a nőket, ráadásul a felbukkanó főbb női szereplőket is szépen sorban egymás után. (Egyet kivéve, de azt is megdughatta volna.) Japánoknál amúgy is olyan érdekes az egész testiség-szexualitás, már amennyit én láttam belőle egy nagyon speciális kulcslyukon keresztül (yaoik, animék világa), s pont ez a furcsa hozzáállás volt, amire anno rá is untam, s itt is kicsit feltűnt. Nem tudom pontosan megfogalmazni, talán az, hogy a szexuális vágyra úgy tekintenek, ami a férfiak esetében természetes, a nőknél meg nem. Vagy nem is tudom. Meg néha a szex itt is úgy jelent meg, mintha valami kiskamaszok beszélnének róla. Értem én, hogy Midori karaktere ilyen furán szexmániás volt, meg a szereplők huszonpár évesek, és én is biztos ilyen magasröptű beszélgetéseket folytattam a fiúbarátaimmal akkoriban, hogy vajon ki hányszor veri ki a fiúkoliban, de úgy tűnik, én már öreg vagyok ehhez.
Kicsit túl sok volt benne a zenei utalás (a címadó is egy The Beatles dal), mondjuk ez csak azért volt rossz, mert nem ismertem a felsorolt dalokat. Most épp egy youtube-on talált playlist szól, nyilván egy csomót ismerek, csak nem az én fiatalkorom zenéje. Mondjuk pont a The Beatles az, mert imádtam, de Billy Joel vagy Stan Getz csak névről ismerős, nem szoktam (volt) hallgatni őket.
Viszont volt, ami kevés volt. De mi is? Tudom, már! Kicsit olyan érzelem-mentes volt számomra. Szépen, részletesen le volt írva minden cselekmény: a busz száma, a városrész neve, a csaj ruhája, milyen a melle, meg az, hogy mit ettek és ittak, de ez mégse segítette, hogy el tudjam igazán jól képzelni, s egyik szereplő majdnem olyan volt, mint a másik, s elsősorban a főszereplő semleges, leíró viszonyulása miatt.
De amúgy a nyelvezete, stílusa kifejezetten jó, meg, mint írtam, a gyász megjenítése is "tetszett" (ez hülyén hangzik így). Sok érdekeset megtudtam, nekem például kimaradtak a japán diáklázadások, azok a részek nagyon tetszettek, meg ahogy a főszereplő az egészet interpretálta.
Lehet, hogy nem jókor kapott el. Lehet, hogy hamarabb kellett volna olvasnom, húszas éveim elején, vagy később. Előbbi lehetetlen, utóbbi megvalósítható: ötvenévesen még újraolvashatom. Addig hallgatom a zenéket.
de nem akartam partnere lenni a "viccesedésben" annak a furcsán imbolygó és mentálisan nem százas férfinak, aki megkérdezte, hogy valami tánccsoport tagja vagyok-e. (Konferencia volt, rakott szoknya volt rajtam). Úgyhogy inkább fáradtan nézve elmondtam neki, hogy nem. Mikor meg tovább magyarázott, arrébb léptem, hogy immár két méterrel arrébb várjam a villamost. Már mikor először észleltem, tudtam, hogy ez olyan "odajövős" típusú ember, méterekről kiszagolom az ilyet. Mindegy, leráztam, ami miatt viszont büszke vagyok magamra, hogy mikor a közelben álldogáló külföldi lányhoz is odament, akkor elég határozottan közbeléptem. Szegény "kislány" (max 20 éves lehetett) csak nézett nagy barna szemekkel és próbálta magyarázni a fickónak, hogy "I don't understand", na, ekkor mentem oda hozzájuk, megkértem emberünket, hogy ugyan hagyja már békén a hölgyet, és ne nézegesse a telefonját, a lányt meg egy határozott mozdulattal arrébb húztam. A pasas lekopott, a lány megkönnyebbült, én szintúgy. Még mondta nekem, hogy nem értette, mit mondott, meg köszöni, hogy segítettem, azt feleltem, hogy ne foglalkozzon vele, ártalmatlan. De azért nyilván felment bennem az ideg. Amúgy tényleg elég ártalmatlan volt az ürge, de roppant idegesítő, és nekem is jól esett volna (pláne egy idegen országban, ilyen fiatalon), ha valaki legalább szimbolikusan "megvéd" (fizikai veszély nem volt). És végre nem csak agyaltam azon, hogy hú, mit kellett volna tennem, hanem tettem is valamit, még akkor is, ha elég tét nélküli volt a dolog (a lány egyedül is megoldotta volna szerintem, a villamos is hamar jött, a fickó se volt kifejezetten agresszív).
mindig történik valami izgalmas, legalábbis igyekszünk úgy alakítani, hogy Lujza mindig tapasztaljon valami új ízt, új helyet. Persze a magunk korlátozott módján. Nem vagyunk nagyon zizegős család, még nem is voltunk együtt nyaralni (más pár hónapos babával már simán megy), szóval csak városon belül mozgunk, de a mi kis izolált, introvertált családmagunknak ez is elég.
Egyébként is, mikor egyik nap elmentünk pizzázni (értsd: pizzaszelet enni), fagyizni és a belvárosban csavarogni (értsd: az egyik díszkővel díszített díszudvaron dunsztolódni), ahol volt néhány köztéri interaktív installáció, amire Lujza tudott mászni fel/be, szóval mikor este megkérdeztük, mi volt a legjobb aznap, Lujza képest volt azt mondani, hogy a pizzériás baracklé. No comment.
Na, ebbe a posványba nyugiba csapódott bele tegnap este Zebu C-i uncsitesója és családja, akik szöges ellentéteik nekünk. Káosz, anarchia, szervezetlenség, de persze laza, hangos, jókedvű módon. De ma már olyan reggel tíz óra magasságában agyérgörcsöt kapott Zebu és Pierre is, igaz ebben vastagon benne volt Bátty keze, mivel az évben egyszer idáig eljövő családfőt elrángatta "szívességet tenni", nyilván ment vele feleség (aka uncsitesó) és a gyerekek, Zebu meg Pierre meg dacból azértse. Lujzával már nem fér volna bele ebéd előtt a Bátty által kitalált "program", Pierrenek meg elég a vendéglátó feladat (mivel hatalmas a házuk, náluk szállnak meg). Szóval végre itt vannak, erre különvált a társaság. Nem baj, még ott a délután, hogy a gyerekek játszanak, a délelőtt egy jó részét így is együtt töltötték.
Nekünk azért nagyon fontosak ők, mert ők az egyetlen olyan rokonok, akik közel állnak hozzánk érzelmileg (Pierre a családban először az uncsitesójának bújt elő, Zebu csak a második volt), ők gyerekkorukban rengeteget jártak össze a távolság ellenére, közös nyár, közös karácsony ésatöbbi, s mióta becsöppentem a Zebulóniaiak közé, engem is nagyon hamar befogadtak. És ugye van két kisfiuk, aranyosak, okosak, kedvesek - és bizony unokatestvér híján ők jelentik az unokatestvéreket Lujza számára. A nagy már nyolc éves, a kicsi öt, szóval van korkülönbség, de nagyon szépen játszanak együtt. Az idősebb srác amúgy is kicsi korától kezdve olyan komoly, megfontolt, szófogadó, "igazi nagytesós" jellem, nagyon ügyesen bánik Lujzával, a kicsi bolondos (tiszta anyja), de ő is kedvesen bánik vele. Lujzának meg olyan jót tesz, hogy vééééégre nem csak felnőtt rokonokat lát.
Helyzetjelentés vége, kicsit rápihenek a délutánra.
