Szomszédok, de

nem a sorozat, szóval mielőtt elindulna mindeki fejeben a végefőcím hetyke kis zongoradallama, szólok, hogy egészen konkrétan az én szomszédaimra gondolok. 

Nagyjából tíz éve élünk Nyakasfalva egyik festői paneldzsungelében, név szerint a legrégebbiben, valódi építési évet tekintve nem tudom, talán hetvenes évek. No, de annak is egy szélső épületében lakunk, rálátással a belvárra. Az épületben 59 lakás van, az alsó hangon 120 ember, hiszen a lakóközösség elég vegyes, egyedül élő nyugdíjasoktól, albérlő egyetemistákon át a családokig. Egy pofás 1800-as évekbeli falu lennénk. Olyan összetartó fajta. 

Mert bár horrortörténeteket lehet hallani a panelek lakóiról, meg a török átokról, de nekünk baromi nagy mázlink van, mert a szomszédság igenis jó. (Talán egy alkoholista bácsika van, nem sok vizet zavar, ezzel együtt ő a "legproblémásabb" lakó.) Az, hogy köszönünk egymásnak, az mondjuk alap, de a liftben sokszor belefér egy-egy kedves mondat. Jó, persze, az időjárásról, de akkor is. Nyilván nem kezdünk bele hosszas filozófiai értekezésekbe. Mondjuk amúgy se kezdek bele hosszas filozófiai értekezésekbe, lévén, hogy nem értek hozzá. 

Filozófia nélkül is lehet kedélyes szomszédi viszonyokat kialakítani, lett is néhány kedvenc liftes haverom: a tizediken lakó "kicsi pár", a magas, fáradt arcú vörös nő, a világítóan kék szemű bácsi (aki szerintem hetven már elmúlt, de basszus, mint a jó bor!), Morc úr és neje (szembeszomszédok), a felsőszomszéd néni, az alsószomszéd néni, a falszomszéd bácsi, a félvak bácsi, a sportos csaj, a cigányok (igen, tudom, fúj, rasszistás vagyok, de azok, és >amúgy< tök normálisak), a nagydarab néni, a testépítő srác (akinek a kigyúródását szépen végigkövettük), a baromi csinos egyedülálló anyuka (azóta bepasizott) a copypaste kislányával, a srác, akinek a csaja ott lakik, ahol anyumék. Meg az összes többi néni-bácsi. Ja, meg Postásbácsi exneje. Jó, vele a liftezés kicsit inkább kínos.   

Mióta van L, azóta persze van új téma is, minden szomszéd áhítozza a legújabb update-et arról, hogy épp mit eszik, fáj-e még a hasa, szeret-e már sétálni, van-e még tejem, alszik-e rendesen, bújik-e már a foga, hogyishívjákjajjaznagyonszépnév. Meg persze kapjuk a kommenteket, hogy mekkorát nőtt már, milyen cuki, de szép a szeme, lassan lehet vinni fodrászhoz. És persze az információcunamit is, hogy aktuális beszélgetőpartnerünknek épp hány éves a gyereke/unokája, egyáltalán hány gyereke/unokája van, melyik mikor kezdett kúszni, mászni, menni, beszélni... egyetemre járni.     

És amúgy ez az egész azért jutott eszembe, mert mi Zebulonnal rettenetes kis penészvirágok vagyunk, a zárkózott jellemzés azért nem illik ránk, mert mi magunk vagyunk a zárkózottság. Én nehezen nyitok, nehezen nyílok mások felé (bakker, még az anonim online térben is napok kellenek, hogy felbátorítsam magam egy-egy komment megírásához), szóval ja, baromi nagy dolog, hogy leállok csitcseteli kvázi idegenekkel. Pláne, hogy meg is kedveltem őket.

Hiányozni fognak.