Van egy olyan érzésem,

hogy Máté nem szerette a kemény rockot. Erről a dalról mégis valamiért (több okból is) ő ugrik be. Évjáratával való kapcsolata, az állandó blogeltűnések, és ahogy egyszer csak ő is eltűnt… 

Túlzó kámfor illat kíséri lépted
Hogyha itt vagy
Magamban voltam én is ezerszer
Arra kérlek most az egyszer
Ne fordíts hátat, ne válj köddé
Váljon a maradásod ösztönné
A holnap úgyis a tükörképe lesz
A mának ha egyszer vége
...kár lenne érte

Inkább fusson körbe-körbe
úgy szaladjon, a nyelvét öltse
Játszó tenyér lelkem tartja
Egy a folyó, de két a partja
Az idő múlik, közben fárad
Kettőnknek fest ősz hajszálat
Addig kínoz, legyen bárhol
Aki itt van, de mégis távol
...saját magától

Útnak indul most a kétség
Lámpafényt olt a vaksötétség, hogy
Megtalálja, haza érjen,
álmok nélkül félig ébren
Azt az ajtót, kulcs a zárban
Amit nyit majd, hogy végre párban,
Ahogy régen késsel a kézben
Fatörzsekbe szíveket véssen
...csak el ne késsen
Ne késsen

Aki a két kezét fonná körém szüntelen
Aztán a fél szívét rakná elém csendesen
Annak én ugyanúgy félbe adnám cserébe
Végső válaszom:
Te nekem én meg Neked adom

Te nekem, én Neked
Te nekem, én Neked
Te vagy a jel
Lehet hogy nem hiszed el
Akkor is az vagy, aki égig emel
Úgy szorít mint aki nem is akar
Elereszteni engem egyhamar

Miközben úgy tűnik el mint a kámfor

Aki a két kezét fonná körém szüntelen
Aztán a fél szívét rakná elém csendesen
Annak én ugyanúgy félbe adnám cserébe
Végső válaszom
Te nekem én meg Neked adom
Neked adom

Merre indul, mikor ébred
Kérne tőlem más emléket
Szívem dobban, szeme se rebben
Hangosabban, erősebben
Eggyé válás, úgy akarnám
Magamat benned veszni hagynám
De az orrom most se csalhat
Megint túlzó a kámfor illat
...de addig itt vagy