egyrészt egy csomószor pihenek (vagy csak azért, hogy az ülőmunkát megszakítsam egy kis kinyújtózással), vagy a kábszim (aka progeszteron) üt be, s kerít vízszintbe. Olyankor meg automatikusan ott a kezemben a mobil - na erről az automatikus mozdulatról kellene leszokni.
[Figyelem! Innentől indokolatlanul hosszú vallásos-dühöngős rész következik, ateista olvasóimtól el is köszönök :)]
A böjt második része (mondhatni a lényege: a Bibliaolvasás) sem egyszerű, sőt! Már a második napon sikerült emlékeztetni engem arra, mitől másztam annak idején is falra. Nem akarom már az elején feladni a Bibliaolvasást, így elhatároztam, hogy a kiegészítő igeszakaszt mostantól nem olvasom el, csak a fő igehelyet. Mert mikor hosszú verseken keresztül arról van szó, hogy a szülés után a nő mennyire tisztátalan (pláne, ha lányt merészelt szülni), na az nekem csak az agyamat bassza fel... Oké, társadalomtörténeti és/vagy zsidó kultúratudományi érdekességnek biztos remek, de nem érzem igazán, hogy az Öreggel való személyes kapcsolatomhoz ez hogyan ad hozzá. (Mondjuk nem ő tehet róla, hogy a sok okos mit válogatott bele a Bibliába és mit nem - protestánsként én kicsit lazábban kezelem az okostónik tévedhetetlenségét. Emberi döntések voltak, szóval tuti hibáztak is. Ugyanezért nincs értelme a szó szerinti értelmezéseknek se.)
De ha ez nem lenne elég, ma még a kalóz (gyk: bibliaolvasó kalauz) is kiakasztott a jellegzetes keresztény 1) bűntudatkeltő 2) másokat lekezelő szöveggel. Bemásolom és pirossal jelzem a részt, amin visítottam:
„Uram, már szaga van, hiszen negyednapos” (39). Ez a „jel” (csoda) megmutatja, hogy Jézus életet adhat bárkinek, bármilyen abszurd körülmények között legyen is (akár oszlásnak indulva egy barlangban!), és hogy azért indult útnak Jeruzsálem felé, hogy saját halála által legyőzze a halált (vö. 11,16). Születésünk pillanatától kezdve elindulunk az enyészet és a halál útján. Ezen nem változtat a bankszámlánk, a fitnesz, a tengerparti szelfi és a mellplasztika sem. Milyen kevesen ismerik fel, hogy ebből az enyészetből csak Jézus Krisztus által van szabadulás!
És akkor itt van ugyanez a javításommal:
„Uram, már szaga van, hiszen negyednapos” (39). Ez a „jel” (csoda) megmutatja, hogy Jézus életet adhat bárkinek, bármilyen abszurd körülmények között legyen is (akár oszlásnak indulva egy barlangban!), és hogy azért indult útnak Jeruzsálem felé, hogy saját halála által legyőzze a halált (vö. 11,16). Születésünk pillanatától kezdve elindulunk az enyészet és a halál útján. Ezen nem változtat a bankszámlánk, a fitnesz, a tengerparti szelfi és a mellplasztika sem. Milyen felszabadító/csodálatos/stb. érzés felismerni, hogy ebből az enyészetből csak Jézus Krisztus által van szabadulás!
Na, mennyivel jobb. Mi a bajom az eredetivel?
1) Bűntudatkeltő verzió: te drága testvérem, te, ki e magyarázatot olvasod, ó, te kis nyomorult biztosan nem ismerted fel ezt a dolgot! Szégyelljed magad! Bezzeg a kevesek, az igazi keresztények, ők, mármint mi (!) tudjuk ezt! Rossz keresztény vagy! [fejcsóválás]
2) Másokat lekezelő verzió: te, drága testvérem, te ezt már biztosan tudtad, velem együtt, mi a tagjai vagyunk ennek a csodálatos, felsőbbrendű kisebbségnek, az igaz keresztények csoportjának. A többiek, a rossz keresztények, vagy ami annál is rosszabb, a NEM keresztények, na, azok ezt nem tudják. [fejcsóválás]
Miért nem lehet egyszerűen csak örülni? Miért kell állandóan keseregni / másokat fikázni / bűntudatkelteni? Pláne egy ilyen pozitív igeszakasznál. És sajnos nem egyedi, már kamaszként is zavart ez a felsőbbrendűségérzést közvetítő gondolkodásmód. Na, felcsapok kalóz-korrektornak. (Nem.) És hogy ez a dolog nem csak nekem tűnt fel, nem csak engem zavar, az is bizonyítja, hogy anno középiskolai barátnőm (szintén hívő, meg ugye egyházi sulis múlt) az egyetemen pszichológus hallgatóként ezt a jelenséget vizsgálta, mármint a református bűntudat-kultúrát.
Nem önmagával a bűntudattal van baj, nyilván, hiszen mindannyiónknak megvannak a maga kis (és nagy) bűnei, de azok nem elegendők? Nem kellene inkább azokkal szembenézni? És nem lenne könnyebb velük úgy szembenézni, hogy tudom, hogy ebben a harcban ott van velem egy oldalamon a leghatalmasabb erő? Na jó, "elég vót" belőlem mára ennyi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése