aztán
elolvastam az e-mailt is, Peti, amit írtál, és ugyan csak egy sor volt, de
teljesen leblokkolt engem. Jegyzeteket ugyan irkáltam előtte és piszkozatban is
ott volt egy megkezdett blogbejegyzés, és nem akarom ezt az egész megkukulást
rád kenni, de tény, hogy az a mondat teljes gátat eresztett az agyamra….
Megfelelési kényszer lvl 99. Mert persze szeretnék neked megfelelni, teljesen
értelmetlen módon.
Értelmetlen,
de nem váratlan, mert az igazat megvallva, már a kezdetek kezdetén eléggé félve
vágtam bele a regénybe, pedig akkor még az emailed se olvastam. Egyrészt
magasak voltak az elvárásaim, másrészt sejtettem, hogy a könyv saját tartalmán
túlmutatva ott fog lebegni egy második réteg, amit az a személy ad hozzá,
akinek a blogján először olvastam erről a történetről úgy egy évtizede, meg
persze egy harmadik értelmezés, amit meg az a személy adja hozzá, aki legutóbb
ajánlotta olvasásra pár hete – ez lennél te. Naggggyon meta. Szóval email ide
vagy oda, már az elején volt egy érzelmi többlet.
Azt is bevallom neked, hogy nagyon nehezen helyezkedtem el a regény világába, ami azért meglepő, mert klasszikusan olyan szféra, amiben otthonosan érzem magam. Jó, sosem voltam se amerikai, se férfi, se kilencvenes években huszon-harminc éves, se meleg, de „ismersz” már annyi ideje, hogy ne lepődj meg azon, hogy "ilyen" könyveket érdeklődéssel olvasok. És mégis: bár sokszor adott volt minden körülmény az olvasáshoz, túl feszült voltam, és pár sor után inkább a telefont nyomkodtam, vagy elindítottam egy Netflix filmet, pl. a Bros-t. [Ó, hát hagyjuk is, bár ne tettem volna.], vagy a Good Griefet [Ó, hát igen, erről még lehet írni fogok, kissé bohém-túlpörgött-harsány, de azért szép és komplex.]
Arra nem jöttem rá, hogy a szöveg tett rám ilyen negatív hatást, az előzetes elvárásaim gátoltak, vagy simán a rohadvány endometriózis miatt nem tudtam koncentrálni, de kellett idő, mire rákaptam Will monológjának sajátos ízére, amit nem hozzánk, olvasókhoz, hanem Sean Parishoz intéz. A technikai érdekessége mellett inkább zavart ez a fogalmazásmód, ugyanakkor elismerem, hogy így nagyon intim, személyes, vallomás-szerű az egész szövegfolyam. Az én kis írásom nem lesz ilyen szép ívű, de ha nem kezdek bele most legalább vázlatpontosan a jegyzeteimet idemásolgatni, akkor sosem fogom megírni. A megfelelési kényszert is félreteszem kicsit, szóval őszinte leszek veled, és nem cenzúrázom magam. Innentől a zagyva jegyzeteim következnek, s mivel a regényt már olvastad (az a tippem, többször is), sőt, az egyik kedvenced – egysoros üzeneted második fele erről szólt –, így persze spoilerekre nem ügyelek:
- Már megint egy író a főszereplő. Sorozatban ez már a sokadik ilyen regény, ami a kezembe került. Amúgy érthető: íróként miről írhatna leghitelesebben valaki, mint egy íróról….
- A címet a létező összes kombinációban létrehoztam már a fejemben: éjjeli fürdőzés, éjszakai fürdőzés, éjjeli fürdés, esti fürdőzés, esti fürdés stb. Bocsi, ha állandóan elrontom.
- A helyszín nagyrészt New York, amiről mostanában annyi sorozatot, filmet láttam és könyvet olvastam (pl. Auster), hogy néha az az érzésem, mintha én is jártam volna már ott, pedig nem.
- A korszak: 80-90-és évek. Szomorú, hogy a HIV mennyire beárnyékolta a korszak (meleg) fiataljainak életet. Emlékeim nekem is vannak, egyrészt Freddie Mercury kapcsán, akinek hangjától már 7-8 évesen elolvadtam (az olvadás azóta is tart), másrészt az MTV-n (mármint a Music Television-on) volt egy adás, ahol fiatalok vitatkozhattak az AIDS-megelőzésről, volt egy katolikus pap is a megszólalók között. Ez már szinkronos adás volt, és én már kiskamaszként se értettem, hogy ha létezik eszköz (óvszer), amivel meg lehet előzni a bajt, akkor miért ellenzik a használatát. Tisztán emlékszem, mennyire fel voltam háborodva, pedig a szexről nem sok fogalmam volt akkoriban.
- Az eredeti megjelenés 1994. Olshan nagyon éles szemű ember lehet, Willen keresztül ugyanis több olyan vicces-gúnyos társadalomkritikus kiszólása is van, ami olyan jelenségekre hívja fel a figyelmet, amik napjainkban még égetőbbé váltak. Több ilyenre emlékszem, de sajnos csak egyet jelöltem be:
- Tetszett, hogy mennyire valódi. A szereplők felnőtt férfiak, ráadásul sportolók. Hétköznapi foglalkozásuk van (bár nyilván felső középosztályból): a történet régi szálán két egyetemista szerepel, aztán a jelenben van köztük író, pszichiáter, tájépítész/kertépítész, művész.
- Ami kicsit nem tetszett, hogy
néha már túl meleg volt. Mármint értem én, hogy ez New York, meg mindenki a
saját kis buborékjában él, meg a regény Will magánéletére fókuszál, meg
harmincas férfi, nem huszonéves nyunyóka, meg már akkor menő módon „home
officeban” tolta, de se munkatársak, se barátok, se rokonok (?!) nem jelentek
meg nagyjából. Pride melegparádé, buzibár, hálószoba, néha a
kutyafuttató…
- Hetero nőként melegkönyv-olvasás: egy soros üzeneted első részében erre utaltál, hogy kíváncsi vagy, hetero nőként vajon hogyan fog tetszeni nekem ez a könyv. A rövid válaszom: tetszett. A hosszú válaszom, és az, hogyan értelmeztem az olvasottakat, majd később látod, most még kicsit hadd rugózzak ezen a nemi és orientációbeli kérdéskörön, mert komolyan elgondolkoztatott. Igen, az ember aktuális élethelyzete sokat változtathat egy-egy mű értelmezésén (erről én is sokat írtam már itt a blogomban), nyilván máshogyan hat egy film kamaszlányként vagy harmincas anyaként nézve, máshogyan olvassa ugyanazt a könyvet két eltérő társadalmi pozícióban és miliőben szocializálódott ember. Mást mond ugyanaz a dolog egy meleg és egy hetero számára. Ezt mind elismerem. Ugyanakkor a regény fő témái a gyász és veszteség, ill. „az első nagy szerelem” elvesztése utáni újrakezdés kérdésköre: lehet-e, érdemes-e, hogyan lehet. Ezek viszont vannak annyira univerzális jelenségek, hogy az ezekhez való válaszadást sokkal inkább befolyásolja a szerelemhez (élethez, újrakezdéshez, intimitáshoz stb.) való általános beállítódás (csúnyán kifejezve én „alaphuzalozásnak” szoktam ezt nevezni). Vagyis nem a gender, nem a szexuális preferencia, nem az életkor és nem is a státusz, hanem valami speciális és egyedi pszichés-szociális mix befolyásolja a véleményeket, döntéseket, cselekvéseket ilyen helyzetekben. Nem mondom, hogy annak, ahogyan én reagáltam a szereplőkre és az egész történetre, az független attól, hogy hetero nő vagyok, de szerintem a véleményemet sokkal jobban befolyásolták más jellemzőim, például hogy mi fontos számomra egy párkapcsolatban. Azért is gondolom ezt, mert eléggé egy platformon vagyok ezzel sokakkal, akik nagyon nem nők és nagyon nem heterók, például Pierrel, de érzéseim szerint veled is, így azt a következtetést vontam le, hogy más tényezők kell, hogy befolyásoljanak.
- Egyik Lujzás altatás közben azon is elkalandoztam, hogy a „melegkönyveknek” hányféle típusa van. Arra jutottam, hogy egyik klasszikus típus, amit nő ír nőknek. Ezeknek általában nem sok köze van a valódi homoszexuális férfiakhoz, meg általánosságban a valósághoz, ellenben igen romantikusak és kellő mennyiségű hasizmot tartalmaznak. Van olyan is, amit (meleg) férfi ír meleg férfiaknak. Ezek szexjelenetei már korrektebbek, ám túl konkrétak is, míg más, emelkedettebb mondanivalójuk nem jelentős. A következő kategória – s az Éjszakai fürdést is ide sorolnám –, amit meleg férfi írt mindenkinek. Univerzális üzenete van, hiteles, s ha van benne szex, az nem öncélú nyálcsorgatás/pornó. És végül van, mikor hetero (akár nő, akár férfi) ír kollektívan érthető és hiteles „melegregényt”, ezek jelentős része szintén jó (konkrétan példa André Aciman vagy Sarah Winman). Igazából utóbbi két kategória egybevonható. Talán árnyalatnyival más a harmadik kategória, hogy a rengeteg tapasztalat miatt életszerűbb, autentikus egészen apró dolgokban is, míg a negyedik kategória inkább általánosabban szól a szerelemről.
- Amúúúúúúúúúgy, a könyv elején lévő köszönetnyilvánítás két nőnek szól, az előszó alapján legalább az egyikük feltételezhetően hetero. :D
- Szintén a kötet elején van egy rövidke idézet, mégpedig Ovidius Átváltozások Narcissus, Echo (!) fejezetéből. Kapva az alkalmon, el is olvastam az egész szakaszt itt, jajjj, annyira gyönyörű szöveg (nyilván Devecseri fordítás), és annyira fájdalmasan szép történet…
- Ha a Narcissus és Echo története a viszonzatlan szerelem történetei, úgy az Éjszakai fürdés a félig-meddig viszonzott szerelmek regénye.
- A szerelem számtalan arca megmutatkozik a regényben. Sternberg „a szerelem háromszögelmélete” szerint nagyon leegyszerűsítve alapvetően nyolc típusú szerelem létezik attól függően, hogy a két fél egymáshoz való viszonyulásában mennyire jelentős három összetevő: az intimitás, a szenvedély és az elkötelezettség. Számomra a regény arról (is) szól, hogy Will, és főleg Sean miként képes növelni egymás iránt az intimitás és szenvedély mellett az elköteleződés érzését.
- Ciki, nem ciki, készítettem egy kis karaktertérképet, mert már nehezen tudtam követni, ki kinek a kicsodája és ki kihez hogyan kapcsolódik. A nyilak nagysága az érzelmek erősségét jelölik.
- Viszonyulásom a szereplőkhöz:
o Bobby -> mélységes sajnálatot
(nem lesajnálást!) éreztem iránta, nekem nagyon megtekerte a szívem a sorsa, s
a döntése, amiért öngyilkos lett. Mivel az ő halálával indulnak az események
„jelenben” zajló szálai, s a motivációjának megértésével zárulnak, így az ő
vékonyka kerettörténete teszi fekete rámába Sean és Will szerelmét.
o José -> egyik kedvencem volt,
pedig totál mellékszál. Nagyon bírtam az interakciójukat a regény végén, mikor
Willel végre személyesen összefutottak. Nem tudom, te hogyan vagy vele, de bennem is
él egy ilyen sztereotípia (ehhh, élettapasztalat), hogy aki viszonzatlanul
szeret, az, ha nem is gnóm, de pár ligával gyengébb mezőnyben játszik, mint
szerelme tárgya.
o
Greg -> imádtam, messze a legértelmesebb
szereplő, sajnálom, hogy nem derült ki több róla (róluk).
o Chad és Randall -> ezt egybeveszem, mert bár ugyan két külön személy, egy közös vonásuk biztosan van: óriási seggfejek. Totál nem értem őket, persze az elbeszélőmód sem mutatta meg az ő szemszögüket, hogy mi volt Chad állandó eltűnései mögött az indíték. Ennyire félt az elköteleződéstől/szerelemtől? Randall se sokkal jobb, talán egy fokkal, de ő meg a bujkálás, titkolózás miatt nem tud (akar) normális kapcsolatot kialakítani. Őt még úgy ahogy meg is érteném, de a szakítás módja miatt nem sok rokonszenv maradt bennem iránta.
o Sean Paris -> what a mess! De érthető: a múltbéli traumák (apa elvesztése, aztán Randall elvesztése, utóbbi ráadásul lényegébe véve „búcsúzóul” megerőszakolta…) és a jelenbeli trauma (exe öngyilkossága) nem igazán kedvez egy normális párkapcsolat kialakításának. És abszolút igaza volt, mikor azt mondta, hogy:
o Will Kaplan -> na, ő se piskóta. De vele a legkönnyebb együttérezni, mivel ő a mesélő, és az ő érzéseit és gondolatait követni tudjuk. Már amikor igazat mond, ugyebár. Mert előfordul, hogy mellébeszél, vagy elhallgat dolgokat. Minden esetre neki is van bőven trauma a batyujában, szerintem Chaddel egy bántalmazó kapcsolatban volt. Mármint, heló, rendszeresen szó nélkül napokra lelépni csak úgy? A végső "szakításról" ne is beszéljünk. Lehet valaki ennyire kegyetlen? Milyen kemény, hogy pont két ekkora seggfej hagy mély nyomot és sebet két érzékeny emberben, s ezzel évek elteltével is képesek szabotálni egy ígéretes románc kialakulását közöttük.
o Sebastian és Peter -> őket is
egybeveszem, mert egybetartoznak. Atya ég, ez a szerelem is micsoda már?!
Tipikus se veled se nélküled, akarlak, de azért félrekúrok, mert beszartam,
hogy túlságosan szeretlek, de legszívesebben miszlikbe aprítanám azt a
személyt, akivel meg te dugsz helyettem (de civilizált módon csak a regényét
aprítom miszlikbe). És az a magyarázat! "ez az egyetlen módja annak, hogy
kibújjon az igazi közelség fenyegető szorításából" Ez mekkora oltári nagy
WTF?
- A társadalomtudományok egyik alapvetése, hogy a csoport nem egyenlő a tagjai összességével, s szerintem egy párkapcsolat sem egyenlő a benne levő két féllel, hanem több annál. A köztük lévő kötelék minősége teszi többé. Szinten közhely, hogy egy kapcsolatba energiát kell fektetni, csúnyán fogalmazva “dolgozni kell rajta”. Jó esetben ez az igény belülről fakad és nem nyűg, hanem a másik felé való őszinte odafordulás, s céja a jövő építése, egyéni és közös fejlődés. És értem, hogy traumák, meg negatív családi minták, meg azt is tudom, hogy különösen az LMBTQ érintettség esetében mások a társadalmi elvárások, (egyrészt nincs vagy kevesebb a támogatása a monogám elköteleződésnek, másrészt sokkal szabadabb és szabadosabb életformát is „elnéz” a környezet), ezek meg egymást erősítve nem feltétlenül kedveznek annak, hogy valaki az igazi közelséget ne "fenyegető szorításként" élje meg. De akkor is felcsesztem rajta az agyam nem egyszer, hogy ha két ember nyilvánvalóan szereti egymást, szenvednek egymás nélkül, akkor miért nem teszik bele azt a pluszt? Ilyen szempontból Seb és Peter kapcsolata a tézis (nulhipotézis): elKöteLEződés ijEn = RóóÓsz, míg Will és Sean pedig az antitézis (aka hipotézis): az elköteleződés szükséges és jó. Na várjál, bizonyítom is!
- Nyitott a regény vége, de itt az én teóriám: Bobby levének és a Willel való beszélgetés (előző kapcsolatok “szellemeiről”) hatására Sean végre szembe mer nézni a múltjával. Azért utazik el váratlanul (és elég átgondolatlanul: tudnia kellett volna, mekkora sebet szakít fel és egyben ejt azzal, hogy szó nélkül lelép), szóval azért utazott el, hogy lezárja, vagy legalábbis feldolgozza magában a Monrooval való kapcsolatát. És ezt kifejezetten Will miatt teszi, meg persze önmaga miatt. Az én értelmezésem szerint Will és Sean végre képesek lesznek kapcsolódni egymáshoz. Will elengedte Chadet, Sean elengedte Randallt.
Fú nagyon hosszú lett, nagyon kusza és a felét se tudtam leírni annak, amit akartam. Talán máskor, a könyvtől függetlenül. Talán egyszer majd elmondom szóban, és te is elmondod, neked mit jelent. (Mondjuk meg is írhatod, mert érdekel a te interpretációd is.)
Most megyek nézni az olimpiát. Stílusosan épp vízilabda megy.
