Október 28 van,

és van egy kényszer rajtam, hogy írjak róla, de nincs mit mondanom, és amúgy is kinek mondanám. 

Azért a jól sikerült apai-ági Lujza köszöntés végén, így este van rajtam egy kis szomorúság. 

Lerázom. 

Író-olvasó-válaszoló

MissNeuro oldaláról írós mém:

Szerinted melyik az a könyv, amit mindenkinek el kéne olvasnia?

Nope, nincs ilyen. Más-más élethelyzetben, érettségi szinten vagyunk, hiába tartok valamit zseniálisnak, elgondolkodtatónak, sorsfordítónak, ha más nem bír kapcsolódni hozzá. Nem azért, mert buta, értetlen, nemtörődöm, hanem mert még/már/épp nem azok a dolgok érdeklik. 

Jó példám erre kamaszkorom szerelme, a Zabhegyező. Nyilván mondhatnám, hogy remekmű, mindenki olvassa. De magam tapasztaltam meg, hogy mikor először olvastam (túl fiatalon), egy szót sem értettem belőle. Mikor felnőttként olvastam újra, már nem tudott úgy megfogni. Pedig emlékszem arra az intenzív érzésre mikor tizennégy-tizenöt évesen azt hittem, ez az irodalom egyik csúcsteljesítménye. 

Sokak szerint meg A Mester és Margarita egy alapmű, de engem már attól a hideg ráz, hogy mágikus realizmus, nem hogy a kezembe vegyem. (Aztán, majd lehet eljön a megfelelő pillanat...) 

Van olyan olvasmányod, ami beférkőzött az álmaidba?

Hehe, ez így októberben külön jó kérdés. Feltéve, ha blog olvasmánynak számít. És annak számít. 

 

Írónak tartod magad vagy szerzőnek?

Oké. Műveletlen véglény vagyok, de én eskü nem értem, mi a különbség. Valaki világosítson fel!  

Számodra mi jelenti a legnagyobb nehézséget írás során?

Ma például leültem, hogy írok. Tizenöt perc múlva Lujza felsírt álmában, s sajnos fel is ébredt szegénykém. Így hát a forgatókönyv: laptop a sarokba hajít, Médea ággyá válik, Lujza kialussza magát.  

A másik, hogy ha rosszkor jön az ihlet. Amikor nincs közelben laptop/telefon/papír-toll. Aztán később meg nem bírom felidézni a jól kitalált sorokat, szavakat. 

Amikor meg lenne alkalom írni, és csak nézem a villogó kurzort, majd inkább a már megírt részek javítgatása, szerkesztgetése megy.  

Mit tartasz a legnagyobb erősségednek?

Ha elkap a flow és egy hangulat és minden csillag egyben áll, akkor sikerülnek egész jó szösszenetek. Van egy kis univerzumom, számos egyedi karakterem. Az más kérdés, hogy ebből mit tudok átadni az olvasóknak a fióknak, s mennyire jön át. De én jól elszórakozok, s valóban van pár jól sikerült fejezetem. 

Volt rá példa, hogy beleírtál a történetedbe valakit a való életből, hogy ott bosszút állhass rajta?

Negatív női karaktereket szokásom olyanokról elnevezni, akiket nem bírok. 

Ami meg nem bosszúállás, de számomra nyilván elgondolkodtató, az az, hogy a Máté nevű karakteremhez kábé a kitalálása óta nem nyúlok. Kapott egy két oldalas elmélkedős monológot, és ennyi. Mások szemén keresztül látjuk, nem sok jót tudunk meg róla. 

Van olyan karaktered, aki önálló életre kelt, és képtelen vagy/voltál irányítani?

Igen, persze, G. (még nincs végleges neve). Mellékszereplőből vált kiskedvencemmé. Annyira elszabadult, hogy önálló dokumentumot kellett nyitnom neki, ha lenne belőle regény, és nem a fióknak írnám, akkor önálló kötete kapna.  

Mennyire üt szíven egy negatív kritika?

Egyszer azt mondta valaki, miután elolvasta a legfrissebb írásom, hogy "na, ez is egy nagy kalap szar". Kicsit rosszul esett. De aztán meggyőztem, hogy kritizálás helyett inkább folytassa az írást. 

(Amúgy wéem volt talán az egyetlen, aki olvasott tőlem bármit, de az is ezer éve volt, s ő volt annyira úriember, hogy ha volt is negatív gondolta, megtartotta magának. Udvariasan érdeklődő volt.) 

Ha tehetnéd, melyiket választanád: legyen a könyved iskolai tanagyag, vagy kerüljön inkább megfilmesítésre?

Most fejeztük be a Sandman c. sorozatot, és abban volt egy rész, amiben egy író fondorlatos módon tőrbe csalta Múzsa istennőt, s ihletet nyerve tőle (=minden nap megerőszakolta) sikert sikerre halmozott. Aztán nem sokkal a halála előtt eladta Múzsát egy fiatal írónak, aki folytatta Múzsa kizsigerelését, esetében is jött a hangos siker, megfilmesítés stb. Viszont, az idős író könyveit már nem adták ki újra, mert már "nem divatos". Hiába volt életében nagy siker, hamar elfeledték. (Hogy ne izguljatok: SPOILER: Múzsa kiszabadult.)

Szóval alapvetően inkább számomra az a kérdés, hogy életemben legyen rövid siker vagy halálom után hosszas elismerés, generációk élménye stb. Ez talán inkább a tananyag felé billenti a mérleget. De az meg annyira szubjektív, hogy kit választanak be és miért. Tekintettel a témámra, egészen biztosan nem lesz mostanában tananyag, s tekintettel a minőségre, szintén nem.   

Mit szeretnél, hogyan emlékezzenek majd a munkásságodról halálod után? 

Jé, nézzed már, tudtad hogy írt? Nem is olyan szar! Jó, hát iskolai tananyag nem lesz, és meg se filmesítenék, de pár napra lekötött ennek az izének az olvasása.

A szokásos altatódalok

elhümmögése után a különleges alkalomra tekintettel azért csak eldúdoltam Lujzának a “Booooldog, booooldog, booooldog születésnapot” kezdetű dalocskát, majd az Ároni áldás néven futó klasszikus református köszöntőt is. 

Ugyanaznap: Zebulonnal 16 éve randiztunk először. 

A régi munkahelyi mappákat néztem át,

rendezgettem, amit kellett, és ez jött szembe:
 

A képen négyen vagyunk, de senki se felismerhető: se a lovas, se a ló, se én, se Lujza, utóbbi nem csoda, lévén, hogy a pocakomban kuksolt.

(Nem lovardában dolgozom, a fotó csapatépítőn készült.)

A bölcsis beiratkozáskor meg kellett adni a munkahelyet,

beosztást, s persze az igazgató "néni" kérdezte, hogy miket csinálunk, szeretem-e. Mondtam, hogy adatokat hegeszünk nyolc órában, mire ő felsóhajtott, hogy jajj, az mennyire száraz munka lehet. 

Én meg, kedves olvasóim, arra jöttem rá, hogy bármennyire is száraz (mások számára), én ezt imádom csinálni. Most kellett gyorsan egy táblázatot "megszövegeznem", és olyan adrenalin-löketet adott, hogy ihaj, meg csuhaj. 

Mondjuk a jókedvhez hozzájárul, hogy ma itthonról tolom a szekeret. Lujza a bölcsiben gyógyul (folyik kicsit az orra, de szerencsére beveszik így is), Zebulon a szomszéd szobában pötyög, délután megyünk anyumnak ajándékot szerezni, és a maradék ruhapénzemet elkölteni. 

Ahogy Lujza mondaná: Hurrá-hurrá!  

Csak egy átlagos kedd reggel,

mi más:

Állandóan éhes vagyok. Mindig is jellemző volt rám a munka közbeni rágcsálás, az irodában van külön fiókom a nasiknak, mint egy mókusnak. Hogy fogom így tartani az 52 kilót? (Sehogy, 53 vagyok.)

Lehet kell majd egy pajzsmirigy ellenőrzés. Vaaaagy több önkontroll. 

Lujza egy hét betegség után visszarázódni látszik a bölcsibe. Azért fogalmazok óvatosan, mert ma az udvaron is hallottam, hogy a csoportszobában üvölt. Azért remélem, hamar megnyugodott... 

No, megyek dolgozni, egyelőre saját gépről, itthonról. Holnap már élesben nyomom az ipart "a cég" nyakasfalvi irodájából, remélhetőleg működő laptopról.