"Anya! Haja! Hosszú!",

állapította meg három felkiáltás kíséretében Lujza egyik reggel, fel is ébredtem alaposan. Mond néha olyanokat, hogy fülem kettéáll. 

Apai nagymamájánál mindenki legnagyobb döbbenetére megszámolta megszámlálta  a kutya lábait, de aztán normális 20 hónapos módjára megszámolta a farkát is ("kettő, három!"), szóval megnyugodtunk, hogy nincs itt semmi baj, az előző produkció véletlen volt. Amúgy persze szépen sorolja a számokat, néha sorrendben, néha nem, néha kihagy egyet-kettőt, néha nem. De másfél évesen ez így jó.  

Egyre többször próbál mondókázni, énekelni ("Boci boci fajta"), vannak kedvenc versei, meséi. Imád legózni, ami egy hatalmas yisssss, alig várom, hogy a Lego City kollekciót elkezdjük gyűjteni. Addig a pénzt kezdem gyűjteni rá.

Túl vagyok az elefántcsonttornyos munkák nagyobb részén, ami együtt jár azzal, hogy Lujza meg azt tanulta meg, hogy "anya dógozik", amit iszonyat bájos (és szívfacsaró) nyüszögéssel bír elpanaszolni, pedig "dógozás" közben anyai nagyszülei vagy a nagynénje tojtatják és kényeztetik.  

Ezzel együtt 1,5 hónap van hátra a csedanyuka státuszomból, s nem csak azért félek a bölcsitől, mert jajjj, Lujza hogyan fog beszokni (lehet naiv vagyok, de arra számítok, hogy hullámvölgyekkel, de könnyen fog menni), hanem hogy én hogyan fogok bevisszaszokni a munkához. Eleve: nem lesz délutáni szundi, ami nagyon gáz,* másrészt nem tudom, hogyan fogom tudni letenni a stresszt. Régen mindig hazavittem, pörögtem-forogtam rajta, tök feleslegesen, s hiába tudtam ezt a hiábavalóságot, mégis csináltam. Most erre idő se lesz, meg nem is akarom, hogy ne tudjam kikapcsolni, mikor inkább Lujzára kellene majd koncentrálnom. Remélem, menni fog. A harmadik, ami rajtam kívül nyilván senkit sem érdekel, hogy hogyan és mikor oldom meg, az az elefántcsonttornyos munkáim, amik mind a Munkahelyen túli, fizetetlen feladatok, de úgy vannak előadva (és én is így relativizálom őket), hogy mind az én előrejutásomat szolgálják. Egyik kisgyerekes kolléganőm már jelezte is, hogy most jön el az éjszakai/hajnali munkák ideje. A negyedik dolog, amiről félek, hogy hogyan fogom kezelni a Munkahelyem (napközbeni) idióta feladatait. Kívülről és messzitől nekem úgy tűnt, hogy az elmúlt két évben inkább az idióta feladatok lettek túlsúlyban az értelmesek helyett. Ebben a félelemcsomagban benne van az is, hogy jól megszokott kolléganőm se lesz ott, aki lesz, az meg fél lábbal az elefántcsonttoronyban van, és 1,5 munkahelyen kell helyt állnia kispapaként (ja, PhD-zik is, legyen akkor 2,5 munkahely). Szóval nem elég, hogy nem tudom, mennyire fogok tudni vele együtt dolgozni (bár ezzel kapcsolatban is optimista vagyok, mert ismerem, és értelmes), viszont azzal kapcsolatban már bizonytalan vagyok, hogy mennyit lesz bent konkrétan az irodában.  

Persze kérdés, hogy *én* mennyit leszek bent az irodában, hiszen nyilván minden fosós-hányós-orrfolyásost össze kell majd szedni családilag a bölcsiből. 

Huh, jó kis rant lett itt a végére. 

*igen, én olyan anyuka vagyok, aki a délutáni szundi szabadidejét nem mosással-főzéssel-takarítással töltöttem többnyire, hanem a gyerök alatti matracul szolgáltam, s haszonélvezője is voltam persze ennek a helyzetnek. Most, hogy Lujza már nélkülem is hajlandó aludni, az alvóidejében adatbázisokat hegesztek, fáj is a fejem, fáradt is vagyok, de muszáj tréningeznem magam.