ez az egyik kedvenc szórakozásom, mikor az ablakból kinézek. Pont rálátunk a helyi kutyaszaratóra (füves közterület, pár fa, körbe parkoló). Mókás ott állni a magasban, egy bögre forró kávéval a kezemben és nézni a szokásos párosokat. Néha a kétlábú vezeti a négylábúját, de a legtöbb esetben a helyszín miatt már inkább a négylábúak irányítanak: izgatottan húzzák a gazdit, várják, hogy végre lekerüljön a póráz és szabadon nyargalhassanak egy kicsit, meg körbejelölhessék azt a pár fát.
Vannak kedvenceim.
Például a kiskutyás-nagykutyás lány. Mindkét eb zsemleszínű, fentről úgy tűnik, mintha a pici, tacskó-méretű lenne a domináns, nem a nagy. Nagyon kedves csapatot alkotnak, külön mókás, mikor a két kutyán még ott a póráz és két külön irányba kuporodnak, a lány meg áll középen és türelmesen próbál nem szétszakadni. Sokszor összeakadnak a pórázok, a csaj meg így próbálja felszedni a kaksit és két életvidám blökivel megközelíteni a KKKK-t. Merthogy itt annyira civilizált mindenki, hogy saját közösségi kutya kaka kuka (KKKK) áll rendelkezésre egy takaros, 15 literes, fehér festékesbödön formájában. Nem figyeltem még meg, ki takarítja, de egy ideig gyűlnek benne a különböző színes zacskók, aztán időnként újra üresen várja a nagyérdeműt.
Kedvelem még a fekete-fehér malackutyás lányt is. A kutya bullterrier, a lány meg óvatos, mert sosem engedi szabadon az ebét az iszonyat hosszú foszöld pórázról, hanem megkötve dobálja neki a szintén foszöld teniszlabdát, a malacfejű meg boldogan ugrándozva hozza vissza. Barátságos más kutyákkal is, szoktak bandázni. Azért is bírom ezt a gazdit, mert rengeteg időt szoktak játékkal tölteni, nem csak pisi-kaki-körútra hozza le a kis fekete-fehéret. Viszont a pórázhoz való ragaszkodást nem értem. Lehet malacfej szökős típus vagy csak a gazdi túl elővigyázatos.
Nem úgy, mint a boxeres srác! Na, az nagyon laza gyerek. Nem a boxer miatt, amit visel (ki tudja, mit van a farmer alatt), hanem a kutya fajtája miatt. Kamasz kutya lehet, olyan egy év körüli, azaz már szépen kifejlett, de a mozgása és a lelkesedésre még egy kiskölyöké. Nem is lenne ezzel baj, de még én, a nagy kutyarajongó is megilletődtem, mikor egyszer nem a fenti ablakból, hanem egészen közelről, a lenti parkolóból, kb. két méter távolságból volt szerencsém megszemlélni őkamaszságát. Ha a sötétben váratlanul odaugrik eléd egy gyönyörű, életvidám, barna boxer, az úgy önmagában is lehet kissé para, de én igazából attól ijedtem meg, mikor meghallottam a gazdája kedves hívó szavait (Gyere vissza! Gyere vissza azonnal a *rva anyád!), főleg, mivel enyhe fokú pánik érződött az ordibálásból. Azóta többször láttam őket madárperspektívából. A boxer mindig szabadon van. Továbbra sem hallgat a gazdijára.
Na, de vissza a kedvencekhez! Ott van még a dobis kékkabátos. A kutya gyönyörű doberman, a fickó meg annyira furcsa testalkatú, hogy előbb szúrtam ki azt, mint a harci ebet. Nagyon keskeny a csípője, picike a feneke, de a dereka meg vaskos, a háta-mellkasa erős. Minderre ráerősít a tapigatyával és a kék pufidzsekivel. Szerencsre nem én vagyok a stílusrendőrség, úgyhogy a kutyája jobban érdekel: a szarató területére érve belőle is előbújik a kisgyerek, mármint a kölyök, iszonyat édes, mikor lekerül róla a póráz. A kékkabátos meg áll a terecske szélén, egy csatornafedélen, az onnan felszálló langyos levegőben didereg, miközben a kutymorgó fel-le szaladgál egy faággal. Amerre a doberman szalad, a fickó arra fordul, de nem mozdul a csatornafedélről, egyszer eskü készítek róluk egy time-lapse videót. A fickó nem igazán játszik vele (nem dobálja a botot), de legalább bőven szán időt a sétára, még az igazán hidegben is.
Nem úgy, mint a fehér westie-s (na ő a klasszikus lusta gazda prototípusa), meg a morcos vizslás, bár utóbbi páros szerintem jár máshová is - ha már vadászkutyája van, akkor ez a minimum.
Jó nézegetni a kutyákat, közben egyre többet tervezgetem, hogy nekünk milyen kutyánk lesz, ha egyszer kertesbe költözünk. A kiindulási alap az, hogy olyan kutyánk lesz, amilyet a menhelyen találunk, de azért vannak irányelvek: közepes- vagy nagytestű, hosszú szőrű. Nekem a régi szerelmem a drótszőrű foxterrier, mégpedig "vadon", azaz formára vágás nélkül, de foxink nem lesz. Az ír farkaskutya a legújabb találmányom, mert anyósoméknál valami olyasmi keverék van, no, hát olyat szeretnék, és az a méret pont elég is lenne, az eredeti ír farkaskutya ugyanis óriási. Számomra rettenetesen fontos, hogy a kutyám fajtiszta legyen, de az kevésbé, hogy fajtatiszta is (hehehehe), így simán el tudnék képzelni valami édes mixet.
Pierrék kutyája is keverék, van benne egy adag csau-csau (a nyelve hegye fekete, iszonyat cuki!), és képes vagyok minden egyes alkalommal rácsodálkozni, hogy milyen pöttöm, mert az van a fejemben, hogy hiszen csau, az meg nem a legkisebb kutya. Itt épp séta közben rendszabályozom. Pierre megtanította parancsra ülni, pacsit adni, várakozni, míg engedélyt nem kap a kennelből való kijövésre, meg még egy cirkuszi mutatványt is: ha karikát formázunk a karunkból, akkor átugorja. (Jó, persze kellően alacsonyan kell tartani a karunkat, de akkor is: tök édesen vetődik!) Tegyük hozzá, hogy hétévesen került hozzájuk, nem tanulékony kölyökként...
Nagypapám vajon örülne, ha tudná, hogy jó sorsa lett a kutyájának? Szerintem igen. Papa sosem volt egy kutyájának gügyögő típus, de minden jószágát szerette, őt is. Mikor Papa halála után új helyet kellett neki keresni, volt megkönnyebbülés, hogy Pierrék befogadják. Zebulon nyomta rájuk a lelki terrort, minden nap küldött egy képet róla valami szívet tépő szöveg kíséretében, de azért meglepett minket, mikor igent mondtak... Most meg már házi kedvenccé nevelték, olyan selymes a bundája, mint még soha, mindezt úgy, hogy kinti kutya maradt. (A lakásban kétszer járt, mindkétszer a fürdőkádban...)
Ben & Pierre sokat viszik sétálni, régen ez főleg apum elfoglaltsága volt, nem is tudom, rajta kívül mások (nagynénémék) vitték-e elégszer - nem hiszem. Ha egyszer végre lesz kutyám, akkor én is sokat akarom vinni sétálni és rendesen szeretném megnevelni. {Álmodozó sóhaj.} Mivel most alkalmas ÉS megfizethető kertes ház nincs a porondon, a gyerek-gyár viszont megint gőzerővel üzemel, ezért a kutya-projekt biztos parkolópályára kerül legalább 2-3 évig... De ami késik, nem múlik, s alig várom, hogy valaki a konyhaablakából mosolyogva nézze, ahogy a kölkömmel és a kölykömmel sétálok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése