2020. augusztus 30., vasárnap

Elkezdtem olvasni a Baráti beszélgetéseket,

az első pár oldal után arra gondoltam, hogy jajj, ne, ez egy leszbikus regény, ne már. 

Aztán elszégyelltem magam, mert bezzeg ha pasik lennének benne, az nem zavarna, sőt, már végeztem is volna a kötettel egy ültő helyemben. 

De az is milyen gáz, hogy azt gondolom, hogy csak azért, mert vonzódom a meleg pasikhoz történetekhez, akkor "illik" olvasnom leszbikus sztorikat is, mert ha nem, akkor nem is vagyok elég elfogadó. 

Ilyet pont azok a biciklit túltoló, a liberalizmust pofán hányó hópelyhek gondolnak, akiktől rosszul vagyok. 

És itt jött a következő gondolat: nem gáz,  hogy ennyire lenézem őket?

Na tessék.  

(Persze olvastam tovább, mert tetszik. És nyilván nem zavarnak benne a leszbikusok - más igen, de erről majd a másik blogon.)

2020. augusztus 26., szerda

2020. augusztus 25., kedd

Felriadtam, hajnal volt,

 de már egész világos. Magzatpózba kucorogva aludtam, a szemüvegem valahol messze. Ő meg az ágy végében ült, a hátát félig a ruhásszekrényemnek támasztotta, félig a falnak, egyik lábát felhúzta, azon nyugtatta a kezét, a másikat felém döntötte. Ha kinyújtottam volna a lábam, meg tudtam volna bökni.  Nem engem nézett, az ijesztő is lett volna, hanem maga elé meredt, másol járt, körbevette valami fekete szomorúság, de nem láttam pontosan, mert ugye a szemüveg... Nagy nehezen megfordultam a picike ágyon, "kezdem kinőni" fut át az agyamon. Mikor nagy nehezen végezek a művelettel, a fejem az ölébe hajtom, az arca még mindig messze van ahhoz, hogy tisztán lássam a vonásait, de azt érzékelem, hogy végre rám fókuszál és egy kis félmosoly megjelenik a szája szegletében. Felemelem a kezem, a mutatóujjam hegyével végigsimítok a homlokától az orra hegyéig. Amennyire látom, már rendes, kétoldalas a mosolya. 

- Mi van, kislány? - kérdi

- Azon gondolkodtam, hogy olvasnod kellene. 

- No, és mit? 

Felülök, mert zavar, hogy nem látom az arcát, hogy nem tudok a szemébe nézni. Vékony az arca, erős az arccsontja, enyhén mosolyog, de a mosolyában bánat bujkál, a szeme is szomorú, szép mélykék szemek. 

Összevonom a szemöldököm, tudom, hogy valami nem stimmel, alaposan megnézem az arcát. Túl erősek a vonásai, kicsit szlávos. És azok a  szép kék szemek... Az nem lehet, hogy kék...

.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.

Felébredtem, Zebulon békésen szuszogott mellettem. Nem a gyerekkori ágyamban, ami már meg sincsen, hanem itthon, a miénkben. 

Mobil elő, 3:25. Remek. Visszafekszem. B. jön a nappali felől, hallom, ahogy felugrik az ágyra, mindig purran olyankor egy kicsit. A három kilója a lábfejemre gömbölyödik, a súlya megnyugtat. 

Én meg azon gondolkodom, hogy olvasnom kellene valamit.   

2020. augusztus 24., hétfő

Persze jó lenne először

 megtanulni írni, mert kész vicc, mennyi elütéssel dolgozom, meg hogy komment kell hozzá, hogy észrevegyem. 

Hajnalban meg már megint megébredtem, teljesen elgémberedett pózban aludtam, persze B. ott volt elnyújtózva, mint a Nagyalföld, tőle nem fértem el, ezek szerint álmomban is figyelek rá, hogy ne nyomjam össze a három kilós szőrös seggét. Ezt jó jelnek vettem. A hajnali ébredést már nem, visszaalvás közben persze fejben írtam, csak azért, hogy reggelre ne emlékezzek belőle semmire. Nem baj, ez is a része, a legjobb ötletek nyilván félálomban és a wc-n érkeznek, utóbbi szituációt már ki tudom játszani, ezért is jó a mobiltelefon, egyből lehet pötyögni. 

A hajnali fejbenírás meg persze gondolat-cunamit indított, arról, hogy nem akarok olyan anya lenni majd, aki azt hiszi, hogy az ő gyereke a legszebb, legjobb, legokosabb, legtökéletesebb, pedig elkerülhetetlen, hogy így fogom őt látni, ha már ezt a B. nevű Kórászt (éhen) is a világ legszebb és legokosabb macskájának látom. Tudom, hogy ronda fontok vannak a bundájában váratlan helyeken és amúgy is rajta van a spektrumon, de más tudni ezeket és más ránézni és olvadni. Szeretném, ha a(z ember) gyerekemnek lenne majd elegendő önbizalma, de nem lenne nagy arca, ha lenne önismerete és lenne benne kellő alázat is az állandó fejlődéshez. És ez nagyrészt rajtunk múlik majd Zebulonnal, és már várom, hogy részt vegyek ebben a kalandban, kíváncsi vagyok, milyen gyerek, milyen kamasz, milyen felnőtt lesz majd belőle. 

2020. augusztus 23., vasárnap

Huhhh...

 mosolygok, mosolygok, mosolygok. 

-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.

És bibibibibi, már 10 oldalt írtam. És gyerekesen szégyelltem Zebulon előtt, aztán csak kiböktem, mert azt mondta, hogy nem ér, hogy kizárom. Igaza volt, és egyáltalán nem nevetett ki. De azért időnként váratlanul kérdez. 

- És hol játszódik?

- De miről szól?

- Van benne buzi szereplő? 

- Készen van már?



2020. augusztus 22., szombat

Na bzd meg,

üvöltöttem magamban, de csak magamban, fejemet sem vertem bele a falba, csak gondolatban. 

Zebulon egy nagyon racionális ember: hogyan magyarázzam el neki a kiborulást? Inkább fojtom le. Én is a tudomány embere vagyok, erre itt van ez az irracionális szarság, amit nem értek. Az elmúlt két hétben (a kattanás óta) sokat gondolkoztam ezen, hogy miért foglalkoztat ez engem ennyire, hogy miért nem tudom már elengedni, hogy miért nem írtam egyből VGX-nek, hogy hűtsön le. Vagy ha lehűteni nem akartam magam (hiszen nyilván pont ezért nem írtam VGX-nek), akkor miért nem szedtem össze magam és miért nem írtam Rásnak (akinek szintén évek óta tervezek). Még mindig nem értem. Abban bíztam, hogy ha a Szilánkokat olvasom, szépen haladva 2003-ból 2014-ig, akkor sok mindent megértek, még ha évek is kellenek hozzá. És sikerül elengedni.

.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-

Peti legutóbbi bejegyzéseit olvasva aggódtam érte, úgy éreztem, túlpörgött, gondoltam, ráfér a szünet. Ezért írtam azt, amit. Blog törlésre nem számítottam. Pláne nem a  Szilánkokéra. Tisztában vagyok azzal, hogy nincs közöm a szünet (törlés?) melletti döntéshez, mármint nyilván nem miattam van, hanem a napokban történt találkozások, beszélgetések miatt. És Petinek lehet jobb most ez így (egy darabig biztosan). De fenntartom a védőbeszédben írottakat is: hogy jó néha rögzíteni is. Kiírni.

Nekem is kellene írni. Ki. De nem Mátét, mert őt úgysem ismerem, és úgy tűnik, hogy nem is fogom jobban, és VGX-nek is igaza van, hogy a blogja nem ő, és könnyen lehet, ha az elejétől a végégig elolvasnám, akkor sem lenne jobb (de azért sokat jelentene). 

Írok inkább más életeket, olyanokat, akiket ismerek, akiket birtoklok, mert én hoztam létre őket. De nem ide. Ez marad önblog. És ideje, hogy rólam szóljon, ne róla. 



2020. augusztus 19., szerda

Az emlék egy érzékeny műfaj,

 valamelyik TED előadásban volt is szó róla (nem találtam meg 2 perc kereséssel a videót és nem volt türelmem tovább kínlódni), szóval volt egy előadás is arról, hogy az emlékek hogyan formálódnak, és akárhányszor előhívjuk az emlékeket, az mindig módosul egy kicsit. 

Boldog egyetemista csikó koromban egyszer ezzel kapcsolatban kaptunk egy érdekes feladatot. Interjút kellett készíteni egy család/ szoros baráti kör több tagjával. Ugyanarról az eseményről kellett őket kérdezni, hogy a saját szavaikkal, s lehetőleg minél részletesebben meséljék el a történteket, külön-külön, hogy a többiek ne hallják. S aztán ki kellett elemezni, hogy milyen különbségek vannak az elbeszélések között. 

Mert nyilván vannak. Amikor az adott esemény történt, más volt a hangulatunk, mást jelentett nekünk, mint a másiknak. Lehet, hogy mi tudtunk egy fontos háttérinformációt, aminek a fényében másként értelmeztük az egész eseményt. Más volt a szerepünk az eseményben, más volt a ráhatásunk (mi alakítottuk vagy sodródtunk) stb. stb.

A továbbfejlesztett verzió az lenne, ha ezt a "kísérletet" megismételnénk 5 vagy 10 év múlva. Egyrészt azért, amit már említettem: ugyanazt az emléket sokszor mi magunk felülírjuk, módosítjuk (nem tudatosan). Másrészt egyszerűen változunk. Felnőttként megértjük, hogy miért lett akkora veszekedés egy kamaszkori csínyből. Megtudtunk egy korábban titokként (tabuként) kezelt tényt, ami más megvilágításba teszi a másik reakcióját, viselkedését, az adott emléket összevetjük más emlékeinkkel, tapasztalatainkkal, s így az egész emlékünk formálódik.   

Talán ezért is jó naplót írni. Sok kis morzsát megőrizni. Ez év januártól az a tervem, hogy a papír alapú naplómba rögzítem a hétköznapi eseményeket (lombik, nyaralások, családi események), és ide meg inkább életképeket, érzéseket, benyomásokat fogok. A papír alapú napló így segít eldönteni olyan vitákat, hogy mikor csípte meg B. mancsát a darázs. A blog meg segít megőrizni olyan emlékeket, mint amilyen a lifttel való zuhanás volt

És milyen jó így 13 év múlva mosolyogva olvasni, hogy mennyire kétségbe voltam esve akkor. [Ennek ellenére, kislányok, egy jó tanács: sose szeressetek bele egy meleg srácba. Krva szar dolog, pláne, ha barátok vagytok/próbálnátok lenni.]

Kétségbe voltam esve, mert akkor nem láthattam, hogy mikor sírva átrohantam tőle egy másik barátomhoz (nyilván szintén meleg), ott volt egy fiatal nyunyóka is, akivel előtte csak párszor találkoztam, nem is volt különösebben szimpatikus, de akkor annyira aranyosan vigasztalt. Nem láthattam, hogy ez a nyunyóka pár hétre rá, hogy kisírtam magam a vállán, folyamatosan elkezd duruzsolni arról, hogy neki amúgy vagy egy bátyja. Nem láthattam előre, hogy mennyire jó lesz a báttyal az első randi. Most, hogy hat éve a felesége vagyok, a lifttel való zuhanás is kapott a tragikus árnyalat helyett egy keserédes ízt. 

Ezért jó blogot vezetni.

---   

(Ez volt a védőbeszéd. És most jöjjön a vád: emlékszem, milyen szr volt, mikor Máté csak úgy nem írt, még rosszabb volt, mikor eltűntek a blogjai. És mennyiszer volt ilyen... Utáltam, sírtam, beletörődtem, aztán bekommentelt az egyik bejegyzésem alá és pótolhattam a lemaradásom az átköltöztetett/újrakezdett blogjain. Aztán újra eltűnt... Ezért rándult görcsbe a gyomrom Fekete-fehér Peti legutóbbi bejegyzésétől. Hogy ne már, hogy megint. Hogy kerék. És mégis, az első ijedség után, mikor elolvastam a bejegyzése utolsó mondatát, az jutott eszembe, hogy jobb lenne, ha most egy darabig nem írna blogot. Maximum könyvkritikákat. Ha alkupozícióban lennék, ezt kérném tőle - nem vagyok. Azért szurkolok neki, hogy a holnapi napja, ami az emlékekről is fog szólni, jó legyen.   

2020. augusztus 18., kedd

Innen szép nyerni...

 ... avagy magyarázat arra, hogy az előző bejegyzés emléke még régről, 2007-ből miért olyan fontos számomra. Mondjuk úgy, hogy Zebulon jelentős hátrányból indult:


Az egész egy sírós dührohammal kezdődött. Ültem az ágyán, és néztem, ahogyan egy rövidgatyában rohangál, s igyekszik „csökkenteni a káoszt a szobában”. És akkor egyszer csak bumm! Jött az a fojtogató érzés, hogy nem bírok itt ücsörögni, nézni a testét, érezni a haja illatát, hallgatni a sztorijait. Mert nem tudom megállni, hogy ne érjek hozzá, de ha megölel, nekem az nem elég, ha ad is egy puszit, én a csókjára vágyom, s ha megkérdezi, mizu velem, inkább nem mondok semmit, mert nem is jut eszembe semmi; ha Ő van előttem, akkor Ő tölti be  a gondolataimat is, mintha valami irányíthatatlan transzba esnék, s ebben a bódult állapotban úgyis csak arról tudnék beszámolni, hogy ezelőtt sosem figyeltem meg, hogy ilyen izmos a combja.

Ám nem akarom zavarba hozni, és nem akarom azt sem érezni, hogy az idióta vágyaim szétcseszik a barátságunkat, de a bűntudat szépen bearaszol a szívembe. Hallgatok hát inkább, de a fejemben kavarognak a gondolatok.  

Mit ülsz itt, te hülye, mit fájdítod a kis nyomorult lelkedet, úgysem kapod meg; Ne nyalogasd kívülről a lekvárosüveget, a barack dzsem ízét csak a kiválasztottak kóstolhatják meg… Igen, igen, gyönyörű, de semmi értelme nézni, ahogyan végigsimít a hasától indítva a mellkasáig, nézni, ahogyan az ujjai súrolják a mellbimbóját…

Belém hasít valami, amitől dühös leszek, felállok az ágyáról, s közlöm vele, hogy én inkább megyek, Ő ölelve tartana vissza, de ellököm, megmagyarázhatatlan, de hirtelen gyűlölni kezdem. A helyzetet, és Őt is. És önmagamat.

Kikísér a lifthez. Nem érti. De, nagyon is érti. De azt nem tudja, hogy kegyetlenség megvárni velem, hogy a lift felérjen végre. Nem akarom, hogy sírni lásson, de az a krva lift csak nem jön. Egyre idegesebb leszek, üvöltenék vele, hogy ne álljon már ott a zavart mosolyával, és ne rázza a fejét, takarodjon be a hülye szobájába, ami az illatával van tele, s hagyjon egyedül a fájdalmammal. A lift végre felér, beszállok. Záródjon már be az ajtó!!! Lassan zuhanok lefelé, s közben felzokogok. 

2020. augusztus 14., péntek

A nosztalgiavonatra való felülés

-  ami a 18 évesen elkezdett "regényem" word dokumentumának megtalálásával kezdődött, és egy újabb Máté-kattanásban csúcsosodott ki - két dolog miatt mégis megérte. Egyrészt leküzdöttem a kisebbségi komplexusom teljes két percre, míg megírtam egy kommentet. (Szánalmas, mi?). Másrészt az írott régiségek között erre a kincsre bukkantam 2007 novemberéből:

Esténként, mikor elalszom, rá gondolok, és szorítom a túlsúlyos szürke plüss-csacsim.

Naponta többször csakúgy eszembe jut.

Aggódok érte, hogy mi van vele: Megérkezett már? Minden rendben volt az úton? Jól érzi magát? Vajon miket látnak a messzi Északon? :)

Ha sms-t kapok, és ő ír, fülig ér a szám.

Aztán, múltkor mosogatás közben is ő jár a fejemben. És belém nyilallt egy hűhahűhaha-érzés… (És nem a mosogatóvíz volt túl forró)

Szép és nemes dolog a plátói szerelem, szépen és plátóian bele is lehet pusztulni.De Z. nem egy pótlék. Nem azért jó vele, mert ő viszonozza az érzéseim. Úgy lopta be magát (és olyan hamar!) a szívembe, még most is csodálkozom rajta. És valahol mégis olyan természetes. Mint az első randink. Persze, izgultam előtte (tetszeni fogok neki?), izgultam közben (tetszem neki?), izgultam utána (tetszettem neki?). De valahogy mégis… olyan természetességgel tette a kezét a combomra… olyan természetességgel bújtam oda hozzá, s olyan magától érthetőd módon kulcsolódott össze a kezünk.

És hűdehűdehűde hiányzik… Megyek csacsitölelgetni.


2020. augusztus 7., péntek

Nosztalgia egy korszak iránt, amiben nem éltem

Rásnál most olvasom, hogy újra rátalált Stefan Zweigre, amiről eszembe jutott, hogy készült róla (mármint Zweigről, nem rásról) egy életrajzi film, meg kellene nézni. Az előzetes mondjuk nem hozta meg hozzá a kedvem. Lehet inkább újraolvasni kellene tőle, vagy újat olvasni.  



(Címkének meg jó lesz w.m., rás blogja úgyis az ő örökségének a része)