című könyvét, mert rettenetesen kiszámítható, idegesítő volt. Ráadásul már előre lehetett tudni, hogy majd min kell Backman szándékai szerint elérzékenyülni, meghatódni, sírni. Az sem segített, hogy a címszereplő irritált. Értem, hogy a szerző a szokásos módon azt a sablont próbálta használni, hogy a nagyon ellenszenves főszereplőről oldalról oldalra haladva kiderül, hogy miért olyan sündisznó amilyen, feltárultak a traumái, megértjük és megszeretjük. De ez a nő egyszerűen bunkó. Full bunkó. Jajjj, szociálisan érzéketlen, vagy mi. De nem, nulla empátia. Gondolom az lenne a történet lényege, hogy megváltozik, karakterfejlődés ezerrel.
És ez a recept nagyon bevált az esetemben a szerzőtől először olvasott regény (Az ember, akit Ovénak hívtak) olvasásakor, most azonban nagyon nem. De nagyon-nagyon nem.
Lehet az is, hogy egyszer működött, de ráuntam, vagy ráismertem a sablonra, vagy nem szeretem, ha ennyire nyíltan próbálnak érzelmileg hatni rám (kicsit ez zavart Grecsóban is). Mindegy, nem kínlódtam vele. visszavittem a könyvtárba. Ami haladás (karakterfejlődés, vagy mi): régen nagyon szégyelltem, ha félbe maradt egy könyv, személyes kudarcnak éltem meg, vagy azért, mert nem tartottam ki, vagy azért, mert mellényúltam a választásnál. Azóta azért ehhez “normálisabban” állok, egyrészt megengedem magamnak a tévedést, másrészt felismertem, hogy az olvasást nem teljesítmény-központúan kellene felfognom (kábé az élet nagy részét nem így kellene felfognom, de az alapbeállítást nehéz módosítani), hanem úgy kellene kezelnem, ami: szórakozásként. Ami jól esik olvasni, olvasom, amit nem, leteszem, máskor esetleg újrapróbálkozok.
A Britt-Marie-val nem fogok újrázni, bocs, Friderik. A Mickey7-et viszont befaltam, tervezek írni róla, ha most nem, majd akkor, ha a filmfeldolgozást is láttam. Addig meg jöjjön a Száz év magány, ha már ott várakozik az íróasztalomon hetek óta. De legalább nem magányos: Popperrel jól összebújnak.