Na, szóval olvasás.

Mindig csodálkoztam, mások hogyan bírnak tömegközlekedési eszközön olvasni, persze ehhez tudni kell, hogy jogsiszerzésig mindig émelygéssel küzdöttem a buszon. (Villamoson, vonaton nem, trolira eleve ritkán szálltam, metrón meg kisebb bajom is nagyobb annál, hogy hányjak.) 

De mikor a hetekben azon lamentáltam, hogy egyszerűen nincs szabad időm olvasni, mert este fáradtan már hulla vagyok, akkor rájöttem, hogy nagyjából összesen 1,5-2 óra megy el munkába, majd hazafelé út közben a semmivel, amikor jobb híján (felnőtt)zenét szoktam hallgatni, s persze az is jó, de lehetne akár még értelmesebben kitölteni az utazási időt. Például olvasással. Ezért kipróbáltam. És működik! Nagyon meglepődtem rajta, mert rend szerint csendben szeretek olvasni, de nem zavar a zaj, nem leszek rosszul, sőt, kifejezetten szeretek menetnek háttal ülni. De állva se okoz gondot az olvasás, mivel magasról téve a nőiességre hátizsákkal nyomulok, így van kettő szabad kezem. (Hátizsák nélkül kettő táskám lenne: egy 3 kilós laptoptáska, meg egy közepes méretű hadiridikül a sok "ki tudja, mikor lesz rá szükség" lim-lomnak, plusz még ha abba nem fér el a kaját, akkor az még megint külön szatyorban.) Szóval egy kézzel kapaszkodok, másikkal könyvet fogom, ha nincs ülőhely. 

Nyilván a 1-5-2 órát nem olvasom végig, de ha már a villamosút 25-30 perce szabad, az napi 50-60 perc olvasást jelent!

Nem csoda, hogy gyorsan végig rágtam magam Saramago csodálatos, frissítő és humoros regényén (Az elefánt vándorútja), majd a könyvtárból hasraütés-szerűen kikölcsönzött Ishiguro könyvön is (Ne engedj el...). Utóbbi is tetszett, bár erősen csodálkozom, hogy Nobelt kapott érte, mert pont Saramago után olvasva azért irodalmi értékét tekintve jóval alacsonyabb liga. Jó, mondjuk José barátunk is Nobel-díjas, igaz nem Salamon története miatt, de mindegy is. Ishiguro alapötlete nagyon jó, és erkölcsi-etikai szempontokból sokkal izgalmasabb, mint az ormányos útja a portugál királyi udvarból Bécsig. Utóbbi inkább egy történelmi-kulturális utazás volt, a Ne engedj el... meg egy lassan kinyíló, inkább tudományos (s kevésbé fantasztikus) bemutatása három fiatal életének, akik egyetlen egy célból jöttek a világra, ami egyben a végzetük is. Amit próbálok kinyögni: a történet és a mondanivaló Ighiguro esetében érdekfeszítőbb, de Saramago szebben ír. Olyan szépen, hogy a "semmi" is baromi érdekes lesz a tollából (klaviatúrájából? irógépéből?). 

Most nagyon lelkes vagyok, hogy végre lett időm olvasni, úgyhogy a könyvtárból is biztosan többet fogok kölcsönözni. Musso például nagyon böki a csőröm, mert a csapból is ő folyik, szóval majd kinézek egy kötetet tőle is. S persze a decemberben írt listámról is igyekszem minél több "vállalást" kipipálni.