Cica-update:

Zebulon már csak Cicerót eteti az előszobában, Vilma és *a többi* kint kap enni. Tehát a többi is kap enni. Egy napig se tartott a "most akkor kergessem el seprűvel?!" kezdetű elmélkedés. Mondjuk mindet nem fogjuk oltani-ivartalanítani (pedig kellene...). 

Az egész történet még tavaly nyáron kezdődött,

legalábbis számunkra. 

Nyár végén egyre többször megjelent a kertünkben a szomszéd Boszorkány szürke cicája. Akárhányszor kimentünk, és meghallotta Lujza csivitelését, már rohant is át hozzánk. Kezes is volt, időnként adtunk neki pár falatka száraztápot, de azért mindig hazament. Nevet is adtunk neki (sajátot, mert a kerítésen keresztül, hallottuk, hogy a Boszi is elnevezte.)

Aztán egy nap nem jött már. Kinti macska lévén sejtettük, hogy baleset érhette. 

Idén a nyár második felében aztán újra megjelent egy szürke macska - ugyanolyan, mint az előző évben, csak még nála is kezesebb kamasz kandúr. Olyan kedves volt, hogy szó szerint nem hagyott minket a kertben dolgozni, meg játszani, mert képes volt az ember ölébe akkor is bemászni, ha gazolás közben leguggolt. Hamar megkedveltük, ő is kapott párszor pár falatka száraztápot. 

Csakhogy ez a cica, úgy tűnt, minket nézett ki állandó gazdáinak. Eljárt ugyan, de az ideje nagy részét a mi kertünkben töltötte. Azt is kifigyeltük, hogy a származási helye valószínű a rézsút szemben lakó nénike és bácsika kertje, nekik mindig sok cicájuk van. 

Imádnivaló volt, hogy mennyire türelmesen tűrte azt is, hogy Lujza emelgesse - Kórász cicánk elég antimacska, nem lehet nagyon simogatni, felemelni meg pláne, így nem volt hozzászokva Lujza, hogy egy macska ilyen kedves is lehet. Mindig olyan édes, halk kis magas hangú nyávogással üdvözölt minket, a lábtörlőn várt haza. Ekkor hoztunk egy döntést: legyen a mi cicánk. Kapott nevet, itt Ciceróként fogom emlegetni. Zebu elvitte állatorvoshoz, megkapta az első adag oltását. Vettünk neki tálat, vettünk neki fésűt, vettünk a teraszkanapéra mosható, puha huzatot, vettünk neki házikót a hűvösebb időkre, sőt, Zebulon annak is utána nézett, érdemes-e valamifle fűtést bevezetni  (az állatorvos lebeszélte róla). Fejben már írtam is a blogbejegyzést, hogy haha, kétmacskások lettünk: egy kinti, egy benti. 

Kórász nem túl lekesen követte az eseményeket az ablakból, mikor mi kint játszottunk Ciceróval, aztán elkezdtek egymással játszani a (zárt) teraszajtón és ablakon keresztül - Ciceró első bajkeverését is elkövette, mikor a konyhaablak szúnyoghálóját kirágta, hogy be tudjon ülni a párkányra. Ezt Kórász a mosogatóba való beüléssel és kölcsönös visszabámulással viszonozta. (Korábban eszébe se jutott a pultra felmenni, mert tudja, hogy nem szabad, a mosogató különösen no-go zóna). 

Állatorvos közben kiszúrta, hogy le van törve az egyik foga Cicerónak, így egy ivartalanítással egybekötött foghúzásra adott előjegyzést. Azt itt elmesélem, hogy még jobban leírjam Ciceró jellemét, hogy az orvos alig bírta megvizsgálni, konkértan nem hallotta Ciceró szívhangját, annyira dorombolt. Ránézett az ember, és hangosan dorombolt. 

Ekkor már azon gondolkoztunk, hogy inkább be kellene hozni Cicerót télire. Ugyan Kórász elég kis antiszociális, de bíztunk benne, hogy összeszoknak idővel. Úgy döntöttünk, hogy ha megvan minden oltása és átesik az ivartalanításon is, akkor benti macskává avanzsáljuk. Fejben már írtam is róla a blogbejegyzést, hogy haha, kétmacskások leszünk: két benti cicánk is lesz.

Aztán egyik este Ciceró nem jött vacsorázni. Zebulon egyből tudta, hogy itt komoly baj van: Ciceró mindig pontosan megjelent vacsoraidőben, egy étkezést se hagyott ki soha - ez nem is volt nehéz, mert szinte állandóan nálunk hessszelt. Én optimistább voltam: hátha valaki bezárta  a garázsba. Reggel ennek megfelelően lelkesen nyitottam ki az ajtót, biztos előkerült már! Sajnos azonban a lábtörlő, a teraszkanapé és a házikó is üres volt. Átnéztük a környező utcákat, megtaláljuk-e a kis testét legalább. Úgy könnyebb lett volna nekem is elengedni. Fejben már fogalmaztam is a blogbejegyzést a veszteségről, meg a reményről. Zebulon nehéz szívvel lemondta az orvosi időpontot.

Mivel nem került elő, így két hét után én el is gyászoltam a kis nyavalyást...

Hogy aztán a semmiből, egyik oviból való hazajövetelkor ott nyávogjon a lábtörlőn. Zebu az ovitól hazafele úton nagyon sejtelmesen vigyorgott (ő otthon dolgozott, így hamarabb megtudta, hogy Ciceró hazatért), mi Lujzával először észre se vettük. Én hallottam a nyávogást, de azt hittem, a Boszi macskáit hallom a kerítés túloldaláról. Csak mikor az ajtó felé néztem, akkor láttam, hogy ott virít Ciceró. 

Nem tudjuk, mi történhettt valószínű bezárta valaki valahová két hétre. Minden esetre nagyon nem fogyott le, jól volt. Zebu hívta is az orvost, hogy megkerült a csavargó, kapott új időpontot, és amint megkapta a második kör oltást, nem késlekedtünk: beköltöztettük. Igaz, meg akartuk várni az ivartalanítást, de féltettük a kis seggét. 

Csakhogy Ciceró és Kórász nagyon nem jöttek ki egymással. Szépen fokozatosan próbáltuk őket összeszoktatni: külön szobában voltak, de néha hagytuk összeszagolni őket. Kórász folyamatosan fújt és morgott, Ciceró nyugodt és érdeklődő volt. Aztán Zebu végre egy légtérbe terelte őket vagy 3 nap után (sterintem túl hamar), és hát sajnos pont akkor, mikor Kórász elkezdett lelazultan játszani egy cicajátékkal, Ciceró ráugrott. Lehet nem akart rosszat, csak játszani, de Kórász nagyon megijedt. Sajnos ez még megismétlődött egyszer és egyszer meg a folyosón settenkedő Kórászra vetette rá magát Ciceró. Minden eset után Kórász remegve morgott-sírt. Esténként Zebu Ciceróval a hálóban aludt, én Kórásszal a nappaliban - nyilván ez sem volt fenntartható hosszútávon. 

Ekkor sajnos döntést kellett hozni: Ciceró mégis kinti macska lesz. Emellett szólt az az érv is amúgy, hogy 2 nap bentlét után egyre többször szökött ki a zárt előszobába, mert nyilvánvalóan ki akart menni. Rájöttünk, hogy ő szabad lélek, túl sokat volt kinti macska ahhoz, hogy lemondjon a kószálásról. Kiraktuk, továbbra is elsősorban a mi kertünkben maradt, kapott még egy kis kosarat is, hogy ne csak a lébtörlőn üljön, hanem kényelmes is legyen neki ott, de  aháza is megmaradt, plusz a téliesített teraszra felvittük a kerti padot, arra raktunk plédet. Szóval kind of luxus kerti életet igyekeztünk biztosítani neki. 

Annyi időre hoztuk csak be, mikor az ivartalanítás-foghúzás után (altatták) magához tért, meg láboadozott, de szigorúan el voltak különítve Kórásszal egymástól. (Én megint a kanapén aludtam 3 estét...)

Most úgy áll a dolog, hogy Ciceró boldog ivartalan kinti cica, Kórász boldog ivartalan benti cica. De mivel Civceró annyira kis cuki, kezes, ezért esténként vacsora és esti rutin között egy 1-1,5 órára be szoktuk hozni Cicerót. Az a játékideje velünk.  

De hogy ne legyen ennyire egyszerű: idő közben ideszokott Ciceró (feltételezett) kishúga is. Nagyon félénk, de nagyon cuki. Ciceró hagyja, hogy megegye előle a kaját, hiába nagyobb nála, meg együtt fekszenek a kosárban, stb. Szóóóóóval, nyilván mostantól Vilma is a mi macskánk, de egyelőre oltani és ivartalanítani nem vittük el. (Tavaszra tervezzük). Vele már nem próbálkozunk bentre szoktatással, elősorban Kórász idegrendszere védelmében. 

És hogy még további bonyodalom legyen: nap közben meg szokott jelenni a kertben két másik cica is, akik a kreatív Feke és Szürke nevet kapták, ráadásul Fekete kifigyelte, hogy esténként etetés zajlik a teraszon, szóval jött potyázni. Zebulon itt kapott idegösszeomlást (nem igaziból), hogy most mit cisnáljon, ennyi macskát már nem bírunk etetni de hoyg zavarja el szegény Feketét? Úgyhogy az étkezések helyszíne az előszoba lett, és csak a meghívottak (Ciceró és Vilma) jöhetnek be. Feketét nem zavarjuk el, de külön enni nem kap. 

Egyelőre. 

Aztán meg majd meglátjuk...  

és mivel ha nincs kép, nem történt meg, így:

Már nyáron így ment a barátkozás:

Így vár minket haza:

Ölbebújós-kedveskedős:

Guggoló ember sincs biztonságban:

Így örültünk neki, mikor hazakerült:

Így tűri a játékokat:

Nyáron, ablakon kersztül még jól kijöttek:

Cukiiiii

Kórász védelmébe: ő is tud türelmes lenni:

Meg bumburnyák is

Vilmáról nincs még kép, ez itt Fekete és Szürke:

Ciceró karácsonyi hangulatban:

    Ez pedig hivatalosan is macskablog lett. 

Ajjjj,

 lenne mit írni, de két elég nagy téma, kész blogbejegyzés-saga lesz majd belőlük, azt se tudom, melyikkel kezdjem, a Kórász sorozattal vagy a Lujza mindennek nekimegy témával (ami rólam fog szólni többnyire).

Mesélte Lujza,

hogy az oviban a  szülinapos választhatott zenét, amire táncoltak. 

Attól tartok, hasonló helyzetben Lujza a következőket sorolná az óvónőknek:

Lady Gaga

Linkin Park

Esti Kornél 

Ossián

Ne is kérdezzétek!

(Remélem, az óvónő se fogja)

Székfoglaló?! Olyat mi is szoktunk játszani az oviban!

És akkor elképzelem, hogy a sok öreg pofaszőr székfoglalót játszik a díszteremben…  

Áldja meg a Jóisten

annak a könyvtárosnak a kezét, aki a szépirodalmi szabadpolcos részlegen külön kiemelte Leo Vardiashvili Sűrű erdő szélén című könyvét. 

Az élfestés miatt majdnem visszatettem élből (értitek, kac-kac), de aztán a borítón megakadt a szemem Hosseini nevén, aki így ajánlja a regényt: "Tele van iróniával és emberséggel". 

Grúz sztori, szóval nem vidám, de valóban van humora - valószínűleg másként tényleg nem lehet élni ott (se). Még csak a negyedénél-harmadánál járok, de eddig nagyon tetszik. 

Naszóval, csak hogy ne peregjen el teljesen az idő,

múlt héten Napfényvárosban jártam a konferenciás tengeren is túl. Amúgy Nyakasfalváról megközelíteni kábé tényleg olyan érzés, mert hihetetlen módon kishazánk két nagyvárosa között nincs közvetlen vasúti összeköttetés, se autópálya. Ezért is van, hogy sok konf főváros-központú lesz, mert könnyű megközelíteni mindenkinek. De akkor meg a vidéki tudásközpontok satnyulnak el. A mi tudterületünk nem is hagyja magát, és vándorkonferenciáink vannak (sok, de kettő nagy országos, ebből egy tavasszal, meg az *igazán* nagy ősszel). 

No, Napfényváros: gyönyörű. Vagy 10-15 éve jártam ott utoljára Z-vel nyaralni, még pelyhes-ropogós párocskaként. 2016-ban meg ugyanezen konferencián pelyhes-ropogós kutatóként PhD-hallgatóként adtam elő. Most meg már doktorált kutatóként álltam ki, még szekcióvezetést is kaptam (szegény mentor-főnököm bedobta a törölközőt*, és valamiért azt vette a fejébe, hogy engem képez ki helyettesének), összesen három előadást tartottam, egyet angolul.

A konf szervezettsége nagyon profi volt, simán rávertek a tavalyi nyakasfalvi eseményre, de persze roppant sűrű volt, reggel nyolckor már mentek az előadások, és nem véletlen az, hogy az esti állófogadások kezdési időpontja is nyolc óra volt. Ezért aztán sajnos Micivel sem jött össze a találkozó - majd legközelebb! 

Amit szintén sajnáltam, hogy ködös-nyálas idő volt, de Dóri kolléganőmmel így is járkáltunk egyet a tematikus előadások hallgatása helyett. Ejjjnye, de hát részben átbeszéltük a közös előadásainkat, meg ajándékot kellett szerezni lánykáinknak, hiszen csak nem állíthattunk haza üres kézzel! Be is szereztem pár apróságot a helyi közértből, Lujza nyilván örült neki nagyon.  

Mondjuk azon meglepődtem, milyen sütiárak vannak. Oké, helyben sem nagyon járok sütizni, csak a Torony büféjébe, de 1800 forint egy szeletke süteményért kicsit azért sok... Végül Dórival kínunkban a Lipótiba ültünk be az éhenhalást elkerülendő étkezésre. 

Jó helyen volt a (jó) szállás, minden konf helyszín 5-15 percnyi gyaloglásra volt. Amúgy tök vicces, hogy valaki ajánlotta a villamost, Dóri meg egyszer taxizott, nekem meg eszembe se jutott, hogy ne gyalog közlekedjek. 

Karikó Katalin volt az egyik plenáris előadó, anno a konf-szervező bepróbálkozott, hogy felkéri, mert há' miért ne, aztán egyből igent mondott. Nagyon inspiráló előadást tartott, ez a nő amúgy olyan, mint egy manó (magas, de a mozgása, beszéde mind manó-szerű), nagyon jó a humora, engem a végén meg is hatott mert egy gyenge lelkű kis kakikupac vagyok, de csak azért könnyeztem be, mert mellettem valaki hagymát vágott. 

Szakmailag nekem amúgy mindig az a bajom, hogy a Toronybéli csapattal hajlamosak vagyunk kutatócsoportként kizárólag szekcióban indulni, ami azt jelenti, hogy összefűzünk 4-5 előadást és együtt "nevezünk", és általában el is fogadják a szervezők, de ezzel az a baj hogy mindig egymást hallgatjuk meg. Ezért Napfényvárosig elmenni igazán szükségetelen. Jobban szeretem, ha önállóan indulunk, vállalva, hogy idegenekkel rakjanak össze: hát nem az lenne a lényeg, hogy új emberek előtt terjesszük a saját eredményeinket? Mondjuk pont ezért került be az angol előadásunk, ami kulturális megközelítést alkalmazott, egy full nyelvészeri összeállításba... De hát ez meg benne van a pakliban, meg így is lehet azért szakmai kapcsolatokat kötni. 

Itthon minden frottul ment, mondjuk gondoltam, hogy így lesz, Zebulon kompetens apa, Lujza meg kompetens óvodás. :D  

Na, ennyi fért ma bele, elírásokért bocsi, nem fogom javítani.

*ami azt jelenti, hogy végre a saját egészségét a munka elé helyezte. 

Csak nincs annyi időm, hogy normálisan írjak,

 pedig a konferencián is túl vagyok már (jó volt, tényleg szeretnék róla írni). 

Gyalog

 45 perc volt hazaballagni az oviból Lujzával, ami nagyon menő, mert nekem egyedül is 30 percbe telt.

Az a fő baj a blogvemberrel,

hogy nehezen tudok rövid bejegyzéseket írni, a piszkozatban és a fejemben meg hiába  figyelnek ott a hosszúak, azok tördekékek még. 

A lényeg, hogy eleve sosem gondoltam, hogy minden egyes nap valóban írni fogok, másrészt más bloggerekről sem gondolom, hogy "elbuknák" a blogvembert csak azért, mert egy-egy nap kimarad. A blog van értünk, nem mi a blogért. 

Na, magyarázkodás off, írok, amikor tudok. Hét második felében biztos nem, mert a napfény városának elefántcsonttornyában fogok okoskodni. (Amihez szintén készülnöm kellene, így hét elején is elfoglalt leszek.)