Na! Négy foggal kevesebb,

 ami azt jelenti, hogy négy fognyi hely van a többi fognak helyezkedni. Körülbelül kettő év alatt fog (értitek: FOG) eltűnni a nyuszifogam. Eskü szorongok, hogy nem fog (már megint) tetszeni.

Fog in the park by George Hodan

"Apa! A lusta lány dolgozik!"

állapította meg felháborodottan Lujza. 

Szerepjáték vs workoholism. 

Pedig, csak egy gyors szakirodalom-keresést indítottam el, de tökre komolyan, eskü, Holle anyó!

Januári vers

Majdnem hamvába holt ez a verses ötletem, mert időm nulla volt bármit olvasni (ami nem szakmai). Még szerencse, hogy Ratkó Józsefet néztem ki januárra, úgyhogy a gyerekkori emlékekből is lehet kiindulni. Így is tettem:

Ratkó József: Egy ágyon, egy kenyéren

Egy ágyon, egy kenyéren,

szemünkbe hulló fényben,

tétovázó sötétben,

szerelem fenyvesében,

egy földön, egy hazában,

égve egyforma lázban,

hidegben, nyári lángban,

egyforma szó a szánkban,

torkot fájdító perben

tanúként egymás ellen,

homlokod melegében,

homlokom melegében,

zárva eleven kőbe,

lélekben összenőve,

gyönyörű csecsemőnkre,

ráhajlunk az időre. 

Feldolgozta dallá a Kornorán, de rettenetesen irritál az a változat, szóval nem is szúrom be ide, helyette még egy vers Ratkótól - szóban elmondva:

 

Esténként Lujza fél, pedig

 ilyen elitalakulat védelmezi:

Aggasztóan hosszú a sor a nőgyógyászomnál,

magánrendelés ide vagy oda. 

De legalább jó ízléssel van összeválogatva a várótermi lejátszási lista. 

Mivel a 2024-es évre az egyik "fogadalmam" az volt, hogy

elolvasok 12 könyvet az évben, ezért jó visszatekinteni rá, hogy sikerült és hogyan sikerült. Ezeket olvastam (felső sor balról első három még folyamatban van): 

Jó, hogy idén találtam időt erre, 2025-ben ezt szeretném bővíteni (csak megpróbálkozok majd az esti olvasással, hátha bejön).

Annak is örülök, hogy nyitottam kicsit más műfajok felé is, ezt is folytatni fogom. 

A 2025-ös listám összeállt már, idén is a 12 a cél, és ugyanúgy jó, ha ennél több, s akkor sincs semmi, ha kevesebb. A moly listámon van amúgy 46 könyv, szóval lesz miből választani. :)

    1. Musso: Az éjszaka és a lányka (karácsonyra kértem nővéremtől, annyira ajnározzák, kíváncsi vagyok)

    2. Ali Smith: Tavasz (szintén nővéremtől kaptam, előző évi lista maradéka)

    3. Popper: Lélekrágcsálók (igen, még mindig nem fogtam bele)

    4. Lukács Liza: Hogyan szeretsz? (Anyum adta kölcsön)

    5. Galvada: Együtt lehetnénk (tavalyi maradvány)

    6. Dragomány Györgytől bármi regény

    7. Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj (évek óta szemezek vele, könyvesboltban már nem kaptam, könyvtárban megvan)

    8.  Knausgard: Halál (kb ugyanyaz, mint Musso, csapból is ez folyik, kíváncsi vagyok, mit tud)

    9. Nádasdy: Milyen nyelv a magyar? (Nádasdy-fan vagyok, na)

    10. Murakami: A színtelen Tazaki Cukurama vándorévei (egy kis Murakami sosem árt)

    11. Keegan: Ilyen kis apróságok (bár tudom, ki fogok rajta akadni)

    12. Silvera: Mindketten meghalnak a végén (a műfaji nyitás végett)

És van még egy blog-tervem is: 12 hónap 12 vers, azaz minden hónap végén posztolok egy verset, amit az adott hónapban leginkább szerettem "a hónap költőjétől". A hónap költőit már magamnak beosztottam, de legyen meglepetés, mikor ki következik. A kihívás annyit tesz, hogy az adott költőnek adott hónapban elolvasom egy verseskötetét, aztán meglátjuk. Azt is, be bírom-e tartani ezt a tervet. :) Nem vagyok egy nagy versolvasó - pont ezen szeretnék kicsit változtatni. 

Mindenkinek boldog új évet, bort, búzát, békességet, meg persze jó egészséget! :)

Elolvastam Márquez Száz év magány

című meséjét, és mindig megfogadom, hogy ha elolvastam valamit, nem azzal kezdem, hogy beleolvasok a moly.hu értékelésekbe, de most is így tettem, s ilyenkor úgy érzem, minek leírni századjára (értitek, SZÁZ, hahahhahahahaha), hogy milyen jó ez a regény. 

De azért leírom azt, ami számomra a legfontosabb volt: 

Az első, amit kiemelnék hogy ez, mint írtam, egy mese – felnőtteknek. Egyrészt a mágikus realizmus miatt, ami olyan természetes volt a szövegben, hogy egyáltalán nem zavart, nem zaklatott fel úgy, mint mikor először találkoztam vele a Macskám Jugoszláviában, szóval kezd az az érzésem lenni, hogy nem is olyan rémes stílus.  Végül a Macskámban is  – nem volt mit tenni – elfogadtam, hogy a főhős egy beszélő kandúrral él együtt párkapcsolatban (?), és a hangsúly itt az elfogadáson van. Ha átadod magad olyan szürreális dolgoknak, hogy egy-egy szereplő csak úgy felemelkedik az égbe, vagy nem öregszik, vagy pillangók követik mindenüvé, belefeledkezel a hömpölygő történetbe, és meseként tudsz rá tekinteni, akkor nagyon lehet élvezni. És én nagyon élveztem, mert egészen kisgyereknek éreztem magam olvasás közben, no nem az infantilis szóhasználat vagy egyszerű történetmesélés miatt, hanem mert annyira magával ragadó volt a Buendíák generációinak körkörösen ismétlődő élete. 

Igen, ha már körkörösség: nyilván nem lehetett nem Mátéra gondolni a szövegben rendszeresen előbukkanó kerék-kör motívum kapcsán. Külön "vicc", hogy mikor imént bejelöltem olvasottként a molyon, előugrott egy kis ablak, ami emlékeztetett rá, hogy a kötet szerepelt az "in memoriam" listámon, amiről már el is felejtkeztem (emlékezés-felejtés, micsoda párosítás!).  

Kultúrsznob énem tobzódott az elbeszélői módban. Ugyan vannak tagolások, számozatlan fejezetek, de igazából az egész "egyetlen lélegzetvétellel írt" és olvasható betűfolyam, és micsoda betűfolyam! Imádtam minden egyes karakterét. 

Talán ez a hömpölygő szöveg az oka annak, hogy ugyan a könyv negyedénél már éreztem az agyam hátsó felében, hogy kellene készíteni egy családfát, az utóbbi időkre jellemző olvasási szokásom ( ti. utazás közben kapcsolódok ki*) nem igazán alkalmas jegyzetek készítésére. Szóval számomra eléggé egybefolyt a sok Arcadio, de azt is gondolom, hogy ez semmit nem rontott az élményen. Szintén a hömpölygősség lehet az oka annak, hogy az időbeli ugrások, előre-hátra utalások abszolút nem zavartak, sőt, kifejezetten szórakoztattak. 

Mikor befejeztem, már akkor éreztem, hogy na, ez ez olyan könyv, amit érdemes évtizedenként újraolvasni. 

A fordító (Szekács Vera) remek munkát végzett.

Az olvasott példány egy ősrégi kiadás, a szocialista szellemben írott előszó annyira mókás, hangosan nevettem, mikor beleolvastam, még az egyetemi órámon is megemlítettem, milyen jó kis forrásszöveget lehet találni a levéltáron kívül is.  

Márquez pedig egy zseni, fogok még tőle olvasni mást is, bár most betáraztam olvasnivalókból. Kikértem a könyvtári raktárból Auster 4 3 2 1 című regényét, amit, mikor megláttam, majdnem otthagytam: nem számítottam ilyen vaskos kötetre. Nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a súlyos olvasmányt nem villamosra szabták, de a decemberi-januári HO-k során valahogy beszuszakolom az estéimbe, már csak azért is, mert kíváncsiságomban tegnap belekezdtem, és szintén sziporkázó szerző szavait szavalhattam (volna, ha hangosan olvasom). Austert már ismertem a New York Trilógia miatt, így nagyon nem lepett meg, hogy jó, viszont megerősített abban (MEGERŐSÍTETT!), hogy érdemes volt hazacipelni. 

De hogy tömegközlekedés közben se kelljen az utastársaimat bámulnom, gyorsan kikölcsönöztem három vékonyabb művet is, számomra teljesen ismeretlen szerzőktől. Plusz még befejezem Dickenst, már csak 2 oldal maradt belőle. 

*amúgy ez milyen jó már, hogy fizikailag is eljutok máshová, meg közben mentálisan is utazok

Gesztenyefesztivál volt a bölcsiben,

mármint ez már pár hetes történet, mint mindenkinek feltűnt, nem bírok gyakran írni, nem véletlen, hogy a blogvembert se vállaltam be, nodeszóval gesztenyefesztivál volt, aminek az a lényege, hogy a szülőket bevonják a bölcsődei mindennapokba, mellesleg a kölkök akadálypályákon mennek végig, kapnak érte gesztenyét, aztán elmennek a gesztenyeboltba (ami civilben a dolgozói étkező), és vesznek játékot belőle. A játékot pedig persze mi, szülők szolgáltatjuk, régi, megunt játékokat lehetett bevinni, hogy ilyen nyakatekert módon cseréljenek gazdát a kócos pónik, a kissé karcos kisautók és alacsony presztízsű nyunyók*. 

Azért mesélem ezt el, mert mikor szóltak nekünk a fesztiválról és a régi játékok felajánlásáról a bölcsis nénik, akkor jöttünk rá Zebulonnal, hogy Lujzának nincsenek játékai!

Na jó, ez így költő (lánya)i túlzás, de tényleg nem tudtunk otthon összekaparni három értelmes kacatot játékot, amit önmagunk beégetése nélkül oda tudtunk volna vinni. Úgyhogy szégyenszemre elballagtunk a legközelebbi tedi-pepco-kik Bermuda-háromszögbe, és vettünk néhány új játékot. Otthon akkurátusan kicsomagoltuk, néhányszor földhöz vágtuk (utóbbi nem igaz), és úgy vittük be. Lujza kissé zavartan leste, hogy most akkor az a póni miért nem lehet az övé (miért van, hogy minden póni gusztustalan színekben pompázik?), de mielőtt megsajnálnátok a gyermeket, gyorsan közbevetem: sokkal jobban járt. 

A marokszámra begyűjtött gesztenyékért cserébe ugyanis kettő nagyon menő kirakót választott (a mi elég erőteljes szuggesztiónk** hatására), mert amúgy elég siralmas volt a felhozatal, plusz Lujza ugye már a legnagyobbak között van, szóval neki egy csörgő igazán dedós játék lenne, a könyvek sem voltak a legjobbak, az általunk felkínált póninak nyoma sem volt már - rikító sörénye minden bizonnyal hamar felkeltette valamelyik élelmes bölcsis figyelmét -, de szerencsére Zebulon vigyázó szemeit a plüssös kosárra vetette, a sok idétlen, torzonborz alak között pedig ott figyelt egy - dobpergés - plüss harkály. (Ilyen, farönk nélkül.) Kifizettük a szükséges 10 gesztenyét (már akciós volt, közel jártunk a záráshoz), és Lujza egyből magához ölelte a jószágot. 

Azóta is vele alszik, cipeli mindenhová, hamar el is nevezte (kreatív módon az egyik új bölcsis társa - "anya, ő a barátnőm!" - után szabadon). 

És hogy a harkály (és két puzzle) ne árválkodjon a polcon, Zebulon rávetette magát a temura, azóta özönlenek a készségfejlesztők, társasjátékok, mágneses kirakók, mesekönyvek, szerepjáték-kellékek, műanyag kígyók***. Zebu kicsit talán túl is tolta, mármint túl hamar vett elő egy-egy új játékot (kb. minden nap, szerintem elég lett volna minden héten, tovább ki is tartott volna az újdonság), de úgy volt vele, hogy most gyerek, hadd játsszon. Vagyis hadd játsszunk.       

* én ezt a kifejezést továbbra sem bírom röhögés nélkül kimondani/leírni - ennyit arról, hogy felelősségteljes felnőtt ember vagyok

** itt menőzök a szókincsemmel, erre 38 évesen nem tudom leírni, hogy szuggesztió... Kajak rá kellett gugliznom, a szóban lévő t betű létezéséről nem tudtam. 

*** igen, kettő kígyót (nevük: Sziszi és Szuszi) és egy csomag műrovart is kapott, utóbbiakkal tartott zenebölcsit, elrendezte őket körben és énekeltek, tegnap meg fociztak, a szöcske volt a kapus... 

Pickwick nr8: Wie heb je voor het laatst een kaart gestuurd?

Magyarul: Kinek küldtél utoljára képeslapot?

Pontosan nem emlékszem, szerintem még nagypapámban valamilyen utazásról, mert szokásom volt ilyenkor képestlapot küldeni neki. De ez jó régen lehetett. 

A másik ötlet, hogy karácsonyi üdvözlőlapot küldtem,. Az utóbbi években ezt a szokásomat elhanyagoltam, ámde régen már nyár végén (!) elkezdtem inspirálódni a neten, ősszel az alapanyagokat szereztem be, listát írtam az üdvözlendőkről, majd legközelebb úgy december 20-a magasságában észbe kaptam, hogy sehogy se állok, gyorsan idegállapotban legyártottam a diy lapokat, postáztam, két ünnep között meg is kapták. 

Íme két remek minőségű ezer éves fénykép 2013-ból és talán 2014-ből. A második kihajtható volt, hajtás mögött lapult egy idézet, meg persze a jókívánság. 

Idén nem lesz képeslapgyár, de mivel a kézzel-lábbal festők megörvendeztettek minket annak a lehetőségével, hogy vehetünk tőlük képeslapot (Zebulon EV, ezért egyszerűn bedobták a postaládába, mi meg olyan becsületesek vagyunk, hogy ugyan nem kértük, de mégis úgy éreztük, illik kifizetni, így Zebu elutalta a beárazott összeget - legalább jó ügyet támogattunk, még ha ilyen passzív-agresszív módon is csikarták ki belőlünk), szóval képeslapunk van, és poénból majd küldünk párat terveim szerint a következőknek: 

- d-i nagynénim

- s-i nagynénim

- anyum nagynénje 

- c-i rokonok (2-3 háztartás)

- Alvin és neje (párbarát)

- Gyermekpszichiáter és gyermekpszichológus házaspárbarátunk 

A többieknek, akiknek hagyományosan küldtem volt képeslapot (Sminkes, Ellen, Gucci - mind gyerekkori barátok), már (még) nem tudom a címét, mivel nem a szüleikkel élnek. Mondjuk mind a hármat ki tudnám deríteni, ha nagyon akarnám... Majd meglátom, december hónap elején milyen kedvem lesz, aztán lehet nekik is küldök.

Ez az állat semmiből sem tanul!

 Avagy Kórász a szárítógépben héderezik...

Tegnap meg váratlan és bosszantó zsizsik-hadműveletbe cseppentem bele, mikor Lujzának főztem volna tejbegrízt, de helyette ecetet kellett ragadnom.... Egy éve is volt hasonló, a vicc, hogy kb. a zárt üvegen belül voltak  a zsizsikek. Volt egy műanyag doboz, amit úgy, ahogy volt, kidobtam (félig tele zabpehellyel), mert nem volt kedvem vele vesződni. A szép "légmentesen" záródó üvegedényeimet leforráztam, eceteztem, megint forráztam, mosogatószereztem. Undi volt. És rengeteg megbontott cuccost dobtam ki, nem mertem kísérletezni. (Porcukor, aszalt szilva, holland kakaópor, kókuszreszelék, nem is sorolom tovább...) 

Most az érintett kamrapolc kissé üres, ámde rendezett és átható ecetszagú.