című meséjét, és mindig megfogadom, hogy ha elolvastam valamit, nem azzal kezdem, hogy beleolvasok a moly.hu értékelésekbe, de most is így tettem, s ilyenkor úgy érzem, minek leírni századjára (értitek, SZÁZ, hahahhahahahaha), hogy milyen jó ez a regény.
De azért leírom azt, ami számomra a legfontosabb volt:
Az első, amit kiemelnék hogy ez, mint írtam, egy mese – felnőtteknek. Egyrészt a mágikus realizmus miatt, ami olyan természetes volt a szövegben, hogy egyáltalán nem zavart, nem zaklatott fel úgy, mint mikor először találkoztam vele a Macskám Jugoszláviában, szóval kezd az az érzésem lenni, hogy nem is olyan rémes stílus. Végül a Macskámban is – nem volt mit tenni – elfogadtam, hogy a főhős egy beszélő kandúrral él együtt párkapcsolatban (?), és a hangsúly itt az elfogadáson van. Ha átadod magad olyan szürreális dolgoknak, hogy egy-egy szereplő csak úgy felemelkedik az égbe, vagy nem öregszik, vagy pillangók követik mindenüvé, belefeledkezel a hömpölygő történetbe, és meseként tudsz rá tekinteni, akkor nagyon lehet élvezni. És én nagyon élveztem, mert egészen kisgyereknek éreztem magam olvasás közben, no nem az infantilis szóhasználat vagy egyszerű történetmesélés miatt, hanem mert annyira magával ragadó volt a Buendíák generációinak körkörösen ismétlődő élete.
Igen, ha már körkörösség: nyilván nem lehetett nem Mátéra gondolni a szövegben rendszeresen előbukkanó kerék-kör motívum kapcsán. Külön "vicc", hogy mikor imént bejelöltem olvasottként a molyon, előugrott egy kis ablak, ami emlékeztetett rá, hogy a kötet szerepelt az "in memoriam" listámon, amiről már el is felejtkeztem (emlékezés-felejtés, micsoda párosítás!).
Kultúrsznob énem tobzódott az elbeszélői módban. Ugyan vannak tagolások, számozatlan fejezetek, de igazából az egész "egyetlen lélegzetvétellel írt" és olvasható betűfolyam, és micsoda betűfolyam! Imádtam minden egyes karakterét.
Talán ez a hömpölygő szöveg az oka annak, hogy ugyan a könyv negyedénél már éreztem az agyam hátsó felében, hogy kellene készíteni egy családfát, az utóbbi időkre jellemző olvasási szokásom ( ti. utazás közben kapcsolódok ki*) nem igazán alkalmas jegyzetek készítésére. Szóval számomra eléggé egybefolyt a sok Arcadio, de azt is gondolom, hogy ez semmit nem rontott az élményen. Szintén a hömpölygősség lehet az oka annak, hogy az időbeli ugrások, előre-hátra utalások abszolút nem zavartak, sőt, kifejezetten szórakoztattak.
Mikor befejeztem, már akkor éreztem, hogy na, ez ez olyan könyv, amit érdemes évtizedenként újraolvasni.
A fordító (Szekács Vera) remek munkát végzett.
Az olvasott példány egy ősrégi kiadás, a szocialista szellemben írott előszó annyira mókás, hangosan nevettem, mikor beleolvastam, még az egyetemi órámon is megemlítettem, milyen jó kis forrásszöveget lehet találni a levéltáron kívül is.
Márquez pedig egy zseni, fogok még tőle olvasni mást is, bár most betáraztam olvasnivalókból. Kikértem a könyvtári raktárból Auster 4 3 2 1 című regényét, amit, mikor megláttam, majdnem otthagytam: nem számítottam ilyen vaskos kötetre. Nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a súlyos olvasmányt nem villamosra szabták, de a decemberi-januári HO-k során valahogy beszuszakolom az estéimbe, már csak azért is, mert kíváncsiságomban tegnap belekezdtem, és szintén sziporkázó szerző szavait szavalhattam (volna, ha hangosan olvasom). Austert már ismertem a New York Trilógia miatt, így nagyon nem lepett meg, hogy jó, viszont megerősített abban (MEGERŐSÍTETT!), hogy érdemes volt hazacipelni.
De hogy tömegközlekedés közben se kelljen az utastársaimat bámulnom, gyorsan kikölcsönöztem három vékonyabb művet is, számomra teljesen ismeretlen szerzőktől. Plusz még befejezem Dickenst, már csak 2 oldal maradt belőle.
*amúgy ez milyen jó már, hogy fizikailag is eljutok máshová, meg közben mentálisan is utazok
